Metz

A keletre néző ablakban, olyan szögben jelent meg a nap, hogy fénye vakítóan csordultig megtölthette az aprócska szobát. Az ablak mellett kis asztal állt, egyszerű apró terítővel azon pedig, súlyosan megpakolt vászonhátizsák. Metz a szélesre tárt nyitott ajtóban, a fehérre festett ajtófélfának támaszkodva hanyagul keresztbe tett lábakkal állt, és a balra egy alacsony, szinte már sámlinak számító széken üldögélő Tresart hallgatta.  

Metz

Tresar valójában a szobában lévő harmadik személynek beszélt, aki közben a hátizsák kapcsos zárjaival pepecselt. Metz a vakító ellenfényben hunyorogva, csak az alakok körvonalát látta. Próbálta egy darabig fejét jobbról balra fordítgatni, hátha valahogy kikerülhet a betörő fénycsík sávjából, aztán feladta, és becsukott szemmel megadóan, arcát odatartotta a meleg napsütésnek.
- Mert milyen szép is lenne- szónokolt épp Tresar - ha nem akarnánk megfelelni az állandó elvárásainknak. Ha csak élnénk, megszabadulva a síkföldről hozott, belénk nevelt átkozott „akarhatnéktól”. Mondjuk, blazírt pofával tudnánk mondani: Uraim én büszkén vállalom, nem tettem semmit, és nem is áll szándékomban. Én kérem, egy rövid viziten vagyok csak az Önök megbecsült társaságában, remélem nem zavarom a „csinálhatnéktól” örökkön izgő-mozgó életüket. Mert mit nekem a tett, ha itt van a megfontolt semmittevés is.
Frisch nagyot rántott hátizsákjának bőrszíján, mélyet sóhajtott és Tresar felé fordult. Pár pillanatig úgy bámulta mintha azon gondolkodna, válaszoljon-e egyáltalán. Mikor végül megszólalt hangja halk, de határozott volt.
 – Ezt már megbeszéltük. Tudja jól, hogy mennem kell. – mondta szelíden.
- Menni azt kell! – csattant fel ingerülten Tresar – de tenni nem muszáj. Mindezt csak valami ősök, még ha építettek is ezt-azt, kedvéért? Nem Uram! Azaz érzés, ami Önben úgy munkálkodik, csak pont annyi, mint amikor két fogaskerék finoman összepasszolva fogaikkal egymásba harapva olajozottan futják végtelen és hiábavaló köreiket. Nem más, mint a Mérnök ámítása. Szemfényvesztés! Mert tudja hány trükköt tudunk még kihúzni abból a kalapból mire elenyészik a világ?  – legyintett – sokat, Jó uram, túl sokat.  És na és, mondhatná persze Ön! De mi van akkor, ha azok a holtak újra énekelnek, és amit énekelnek, az nem tetszik majd nekünk? Mit tehetünk, ha a fene nagy akarásunkkal olyan cselekedetekbe hajszoljuk magunkat, ami nem nekünk, de mindenkinek kárára lesz majd. Az ártatlanságunk és naivitásunk belekovácsolásával készített fegyver is fegyver, ezt ne feledje kérem!  Mert ha a tett által elindított, megismerhetetlen cselekedetsorozat rossz irányba téved, mi védene minket meg, ha nem a nagyszerű elmélyülés a változatlanságba. Nem kell-e törekednünk ilyenkor a legvégsőkig a neutralitásra? És még ha mi lennénk is azok, akik végignézik ahogyan elsüllyed a látóhatár, nem jobb-e ez mint közvetlen okozója lenni az elmerülésének?
- Ön megint túlzottan elvont! – jegyezte meg élesen Frisch, és legyintve visszafordult a csomagjai rendezgetéséhez. – Ki érti az Ön szövevényes elméleteit, a folytonos apró, undok utalgatásait, amivel egy eltűnt világ leszúrt zászlóinak helyeit akarja újra jelölni. És ki lenne képes követni a maga világát, és zegzugos céltalan gazzal benőtt ösvényeit. Ezek mind elpocsékolt energiák. Gondoljon csak a síkföldre. Ugyan kit érdekelne mindez odalent.  Mert, ahogy mondta, ha két összeillő fogaskereket látunk, tudjuk ezek működnek.  Tisztán és világosan értjük, és saját céljainkra használhatjuk. Olyan súlyokat emelhetünk velük, amit magunk erejéből képtelenek lennénk. Irányítani tudjuk ezeket az erőket. Ez mindennél több, és higgye el, pont elég is. Racionálisan kell tekintenünk a köröttünk lévő dolgokra. Azt kell kutatnunk, milyen módon milyen, ahogy ön is nevezte trükkel lennénk képesek a saját magunk céljaira fordítani egyszerű tulajdonságait. A veszély pedig csak az ön világában létezik. Abban a moralizáló világban, ahol szükségszerűen előjelet kap minden cselekedet, pedig nincs ezekben egy csepp tulajdonság sem, ami a jó vagy rossz  címkével jelölhetnénk. Ezek hideg fémek egymásba kapaszkodva, és csupán az ön fantáziája próbálja magasabb jelentésüket keresni. Ugyan – legyintett újra. A mozdulatlanság a halál a mozgás a változás, az élet.
Tresar felállt az apró székről és az ablak elé lépett, kezét mélyen nadrágja zsebébe dugta.
- A mozgás az élet – ismételte ízlelgetve - micsoda hiábavaló, és szörnyű gondolat. De mondja csak! Ha ez a tulajdonságok nélküli mozgás, mindennek alapja lehet, ugyan mi szükség van ránk gondolkodó lényekre. Nélkülünk is ugyanúgy működhet minden. Nem-e pont arról van szó, hogy ennek a mozgásnak mi magunk adunk értelmet. Azzal hogy nem egy falevelet fúj a szél, hanem fogaskerekek forognak a mi céljaink szerint, nem emeli ez fölé a természetnek? És ha igen ha elfogadjuk, hogy ezen fogaskerekek mozgása számunka hasznosabb mint a síkföldre betörő árvíz, hát ezzel nem pont mi aggatjuk rá a jó vagy rossz zászlaját. A természetnek nélkülünk édes mindegy lenne melyik mozgást végzi, mi adunk jelentést ennek, csakis mi. És ha így van hát ezt a jogot ami a miénk miért ne vonhatnánk vissza magunktól megértve ezen tervezett mozgások valódi hiábavalóságát. Mit ér egy üres világban az a két fogaskerék, ha nincs senki aki ezt értelmezni lenne képes.
Frisch elkészülve a hátizsákjának bepakolásával, széles mozdulattal a hátára vetette.
- Induljunk! – mondta és az ablakon kifelé bámuló Tresar mellé lépett.
Tresar nem mozdult. Háta meggörnyedt mintha hirtelen fáradtság tört volna rá fejét lehajtotta.  Aztán visszanézett Metzre.
- Jól van. Induljunk hát – mondta végül és magához vette faragott sétabotját, hátizsákját vállára penderítette, és elindultak.
Kiléptek a szanatórium hátsó kapuján, és átsétáltak azon a füves területen, ami elválasztotta az utat a felhajtótól. Az út azonnal, és könyörtelenül emelkedni kezdett, mintha már most az elején tisztázni akarná az erőviszonyokat. Metz felnézet a csúcsra, ahová készültek, kissé jobbra a távolban apróbb felhőpamacsokkal körülvéve fenségesen szikrázott valami. Tresar rátámaszkodott botjára és Metz felé biccentett.
- Kereszt a csúcson. Az csillog úgy. Nemsokára saját szemével is meggyőződhet róla.
Libasorban folytatták útjukat, még a falu felső, utolsó házait hagyták el. Aztán balra elkanyarodtak, megkerülték az apró templomot át a keskeny hídon. Alattuk friss patak rohant a lépcsőzetes medrében, apró vízeséseket képezve. Most lenézve, ráláttak a falucska temetőjére. Aztán elmaradoztak a házak is. Először csak foghíjasak lettek, majd végleg eltűntek. Az út kanyargott és meredeken emelkedett, néha padok tűntek fel kilátással a völgyre.

A széles út elmaradt és fenyőfákkal szegélyezett ösvénnyé szűkült, a levegő pedig úgy lehűlt, hogy fázósan kezdték kabátjaikat összegombolni. Hamar délután lett. Tresar megállt és a közelben fekvő, hatalmas farönkre mutatott.
- Talán pihenjünk meg itt.
Elhelyezkedtek, és ettek. Frisch egy kopott fémkulacsot adott körbe.
- Ismertem egy férfit Bécsben. Hogy is hívták? – töprengett egy pillanatig - Ez az már emlékszem, Bernhardnak. Szóval ez az ember képzeljék, irtózott a színháztól. Sőt nem csak a színháztól, de még a színészektől is. Valahogy úgy okoskodott, hogy a színház, árulás, és elárulja a valóságot, és talán még fordítva is. Még arról is beszélt, hogy talán mi is színészek vagyunk, és hogy minket is rendezett valaki, és cselekedeteink nem önmagukért vannak, hanem valaki, vagy valami tervei alapján teszünk ezt, vagy azt. Hogy miközben fogom ezt a kenyeret, és beleharapok, talán nem is saját akaratomból teszem. Persze a kérdés továbbra is az, hogy ezzel együtt tervezett, vagy véletlen a következő mozdulatom. Ha ez a rendező, egy pillanatra megakadna, és valami elterelve a figyelmét, fogalma se lenne, hogy nekem például most mit is kéne tennem. Megakadna a kezemben a kenyér, és vajon abban a légüres pillanatban, megszületne-e a szabad akaratom.  Itt van Metz, aki konokul csak hallgat, és figyel, látszólag részt vesz mindenben, és mégsem. De kérdem én, ez a mi rendezőnk ugyan mi céllal helyezte közénk ezt a joviális embert.
- Kedves barátom – emelte fel a hangját Tresar- engedje meg, hogy megvédjem ezt a fiatalembert. –közben Metz vállára tette kezét - A mi Metzünk a céltalansága nem bűn, sőt, ez az egyetlen elfogadható viselkedés egy olyan világban, amiről igazából nem tudunk semmit. Hiszen hányszor említettem már, hogy a maga oly nagyra becsült cselekedetei mennyi bajt és kárt okozhatnak. De mondja csak, és mi lett ezzel a bécsi ismerősével?
Frisch a kezében tartott kenyeret vizsgálta, de még mindig nem harapott bele. Elmélyülésében meg sem hallotta Tresar utolsó szavait.
- Nézze csak! – mondta felriadva a bambulásából – van egy ötletem, tegyünk most egy kísérletet! Kérjük meg a rendezőnket, - és ujjával felfelé bökött az ég felé- hogy döntse el, mi legyen ezzel a kenyérrel. Sok lehetőség van. Dobjam a hátam mögé, harapjak bele, csomagoljam vissza? Aztán adjon egy kis időt nekünk, hogy mi magunk is hozhassunk egy döntést. Ezután hasonlítsuk össze a megfigyelteket. Kinek az akarata teljesül majd?
- Ha létezik egyáltalán ez a rendező! – tette hozzá Tresar és jóízűen beleharapott egy paradicsomba. Piros lé fröccsent a harapás nyomán.  – és különben is – folytatta csámcsogva teli szájjal- miből gondolja, hogy hajlandó szóba állni velünk? Egyáltalán képes bármit is üzenni számunkra? És ha igen, megértenénk mi ezt az üzenetet? Nézzék csak! – egy száraz megbarnult lehulló falevélre mutatott, ami kacsázva, pörögve hullott a föld felé - akár ez is lehet egy üzenet. – látja, és engem vádolt elvontsággal, misztikus bonyolultsággal.
- Kell, hogy valami módja legyen a kapcsolatteremtésnek. Vagy az egyetlen bizonyosság maga a bizonytalanság? – kérdezte elszontyolodva Frisch és még mindig a kenyeret nézte. Láthatóan képtelen volt eldönteni mi legyen vele. Forgatta ide-oda. A szájhoz közelítette, aztán meggondolta magát. Metz nézte egy darabig, majd hirtelen átnyúlt Tresar előtt, és elvette a kenyeret, és jóízűen enni kezdte. Tresar és Frisch elképedve bámultak. Aztán hangos nevetésbe törtek ki, és gratulálva veregették Metz vállát.
- Fiatalember kérem, bocsássa meg korábbi szavaimat, belátom maga igen bátor. Egy ilyen bonyolult paradoxont ilyen merészen megoldani! – mondta Frisch és ünnepélyesen kezet nyújtott. – De tudja most már részese lett a történéseknek. Most pöccintett egyet a rulett kerékben bukdácsoló golyón. – és feddőn fenyegette ujjával- Ha igaza van Tresar barátomnak, akkor most már a felelősséget is vállalnia kell mindazért, ami ezek után történik. Legyen az bármi.