Metz

A nyári estén, árnyak gyűlnek a szomorúfűz köré. Megrázzák lebomló ágait, hogy az alvó madarak felriadnak, és csak mikor a szél is felerősödik, akkor állnak tovább. A pesti külvárosban a nyári este zeng, a megvadult tücskök egymás szavába vágva kiabálnak, a tó felől békák hangja, míg a távolban az autópálya nehéz teherautói járják az éjszakai műszak köreit. Korhadt fakerítés mellett sétálunk, sört veszünk hosszan válogatva, a zsákmánnyal aztán újra haza. Nincs semmi fogódzója a napnak, amire emlékeznénk. A tegnap is lehetne pont olyan, mint a mai. Matatunk a rozsdás piros festékét vedlő kapu kilincsén, a csavar már alig tartja, felettünk orgona illat. Öreg diófa lehullott levelén taposunk, megbotlunk a feljött sarokkövön. Belépünk a házba, ami ontja magából a meleget a kinti esthideghez képest. Bántón lámpát gyújtunk, fénye erőszakos, kiszökik az ablakon és elnyúlik a kert kiszáradt füvén. A szoba meszelt falaival kong, a családi festés színes nyomai az ősrégi parkettán. Egy filmet indítunk. A monitor, mint egy kályha meleg fénnyel világít, és mi körbeüljük, kezünket melegítve arcunkat is odatartjuk. A nyitott ablak előtt a függöny táncol. Lassan hűl az éjszaka. Először csak a lábunk érzi, aztán lassan ellepi a szobát. Kint a fű már a párától nedves. Hátul a kert sötét masszává változik. A kerti csap még egyet csöpög, alatta megtelt plasztik hordó hullámokat fodroz az apró tóban. A plafonon fény-árny játék. Szindbád álmosan húzza kabátját maga után, lépései az álommal lassulnak. Bátky János leteszi a könyvét íróasztalára. A nyitott könyv széle lelóg. Aztán megérkezik a csend. Minden néma és nyugodt. Alszol te is.