- Frázis mire emlékszik a világ. Az agyunk renyhesége. - Olyan suttogva mondta mintha titkokat árulna el. Titkokat osztana, miközben olyan ostobán bámult szürke kifejezéstelen tekintettel, hogy nyíltan megleshettem unszimpatikus, kissé félrebillentett fejét. Kidülledt szemek beesett áll, kissé nedvesen nyitva felejtett ajkak, jellemző tünetei valaminek, ami taszított mindig is. Hamarosan az lesz ami, még egy apró szikrát hozzá tesz majd a bűnös halhatatlan lelkek alsó világához. Csúnya volt a lelke és nyálkásan mocskos, híján mindennek, amit valaha tisztelni véltem. – Frázisra emlékszik a világ! – Mondta megint. Valahol hallotta, és azt büfögte fel kérődzve, hogy aztán újra lenyelve kezdődjön minden elölről. Szörnyű példája volt annak, miért érdemes otthagyni azt a biztonságos és védett helyet, amit kiárusított az együgyűség. Ezek ott egymásba kapaszkodva és egymás képébe vicsorogva betöltik a teret, és elszívják a levegőt.
Aztán kilépett az ajtón, de sötét menthetetlen belsője árnyékként még sokáig ott maradt, befészkelve magát a sarkok pókhálós rejtekébe. A tükörből, a homályos előszobában a foltja sötéten feldereng még most is ha szemem sarkából elkapom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.