Metz

Paul Thomas ütemes léptekkel, a Prinzregenstrasse fákkal szegélyezett, árnyékos útján sietett végig. Áthaladt az aprócska hídon, majd az Ungererstrasse felé vette az irányt. Tudta, hogy kevés ideje van, ezért lépteit gyakran futásba hajszolta, miközben idegesen pillantott órájára. A portikuszba érkezve fejét kapkodva forgatta körbe, és lihegve eszelős szemekkel kereste az írót. Már azt hitte elkésett, amikor végre meglátta Aschenbach-ot aki szórakozottan téblábolt, állát arisztokratikusan magasan tartva, tekintetét a semmibe függesztette. Megjelenése pökhendi, sérthetetlen, sikeres ember arroganciája volt. Kezében sétapálcája, finoman érintette időnként az utat. Aztán hirtelen, mint mély álomból ébredve, Aschenbach már nem a semmit bámulta, hanem a kissé féloldalt ácsorgó furcsa alakot. Az író tekintete megakadt, és egész testében megmerevedett. A hírnök ott állt teljes valójában, és szenvtelenül nézett vissza. Ajkait felhúzta, mint egy vicsorgó kutya, fogsora élesen veszélyesen nyílt szét. Paul Thomas óvatosan visszább húzódott az egyik kőoszlop mögé, hogy ne zavarja a jelenetet, de azért alaposan megnézhesse a hírnököt. Az evilági megjelenése csak idegenszerű volt, és az arckifejezésén kívül semmi nem utalt veszélyességére. A sokszor képzelt helyzetet most képtelen volt azonosítani a valóság képeivel. Hihetetlennek tűnt mindaz amit tudott, és már-már azon kapta magát, hogy lemondva minden tervéről hátat fordít a további eseményeknek, amikor a megfigyelt mozdulatlanságban váratlanul meglátta a képzelet, és a valóság szörnyű kapcsolatát. Talán a nap mozdult arrébb abban a pillanatban, talán valami árnyék vetült a jelenet fölé, mikor hirtelen az idegen alakja egyetlen apró szempillantásra vibrálóvá vált, mintha a forró feláramló levegőn keresztül tekintett volna rá. Ezen a vibráló valóságon, mint egy ablakon keresztül, Paul Thomas egy ezredmásodpercben megláthatta az idegen igazi alakját. Mintha egy tigris szemébe nézett volna közvetlen közelről, úgy áradt szét testében a félelem. Megtántorodott, és hogy egyensúlyát végleg el ne vessze, egyik lábával támasztékot keresve hátralépett. A talpa alatt a kavicsok élesen, és hangosan csikordultak meg. Bár a hírnök nem nézett felé, továbbra is a döbbent Aschenbach tekintetét tartotta fogva, mégis ajka apró, de jól látható rándulásával jelezte: „Tudom hogy ott vagy”. Paul Thomas minden illúziója elszállt azzal a naiv tervel kapcsolatban, hogy észrevétlen maradhat.
Aschenbach lassan ébredt a bűvöletéből nem is annyira a maga akaratából, mint inkább az idegen engedélyével. Zavart arckifejezéssel lassan elfordította fejét, majd kezdetben bizonytalan aztán már határozott léptekkel haladt tovább a palánk mentén, majd tovább egyre távolodva a sírkőfaragó műhelyek kerítése mellett. A hírnők vidáman tekintett fel a lépcső két oldalán üldögélő kőből faragott apokaliptikus szörnyekre, miközben színpadiasan szalutált feléjük. A jelenet után fütyörészve haladt el Paul Thomas rejtekhelye mellett, aki csak oly sok idő után mert előmerészkedni, hogy a hírnök addigra már a távoli utca legvégén járt. Követni pedig csak akkor lett bátorsága, amikor az idegen alak végre befordult balra a következő keresztutcán.  
Paul Thomas évekkel később méltóságától, és anyagi javaitól megfosztva, utolsó kétségbeesésében Svájc felé menekült, azokkal a szegényekkel, akiknek már csak a tehervagonok dermesztő hidegében volt lehetőségük utazni. Itt találkozott egy fiatalemberrel, aki a hosszú út alatt, készséges némasággal hallgatta végig a történetét, és akire aztán mintegy vezekelve ráhagyományozta naplóját a történetének tényszerű leírásával. A fiatalember Davosnál bánatos mosollyal szállt le a tehervagonról, és hosszan figyelte a menekülő ember vonatának távolodását a hegyek felé, majd kopott hátizsákját vállára vetve a városba, majd onnan a tüdőszanatórium hegyi kaptatója felé vette az irányt.