Metz

Átrepültek a kerítés felett. Kis zöld területen landoltak.
Enzo sántikálva poroszkált az út mellett. Egyik lábát – amihez a rekesz ütemesen hozzásúrlódott – úgy húzta mintha a közeli csatában sérült volna meg. Két autó állt nyitott csomagtartóval körötte elszórva dohányoztunk. Mögöttünk a sávokban feltúrt föld, amíg csak a szem ellát. A szél onnan hozta szemünkbe a port. Enzo bedobta a rekeszt az egyikbe, az autó hátulját meghintáztatva.
– Azt meséltem már, amikor az állandó esőben többször kicsúsztunk az útról? Egy Ford Taurus volt. A belső sávban haladtunk, mellettünk a szalagkorlát sebességtől elmosódott csíkja. A kocsi segge szitált, dobálta magát mint egy megvadult ló. Az emberi tényező kizárva. Csak a gép. Vén volt. Olyan volt a szaga – beleszippantott felfelé a levegőbe mint egy éhes farkas – mint amikor a kenőzsír átjárja a fémek kapcsolatát azzal a különbséggel, hogy belül a műanyag elemek árasztották mindezt. Valami élesen kopogott a hátsó fertály felől, a műszerfal elemei ropogtak, ahogy helyezkedtek a hirtelen megerőltetéstől. Az öreg nehezen követte a kanyarokat. Aztán egyszer csak kicsúsztunk, huss. – Mutatta a kezével az ívet. – Oldalt apró huppanós árok megdobta az autót. Átrepültünk az alacsony kerítés felett, de a puha felásott föld lassította az oldalcsúszást. Egy kis zöld területen álltunk meg.
Enzo végzett a pakolással és mindenki szedelőzködött.
- Ki a következő? – kérdezte. Többen felemelték a kezüket. – Valaki akkor üljön a volánhoz!
- Enzo – fordultam hozzá – Mi a következő állomás?
Nem nézett fel csak az autópálya matricával bíbelődött. Amikor elindultunk még mindenki értette pontosan mi is a terv. Mostanra valahogy összekuszálódtak a dolgok. Enzo felesége beteg volt. Betegen hagytuk őt ott, ahonnan indultunk. Úgy volt, hogy megyünk a gyógyszerért, de miért tértünk le az autópályáról? Halványan emlékszem, hogy többen sört és rágcsálnivalót követeltek. A rend megbomlott és lázadás tört ki. Enzo hogy mentse a békés utasok életét lefordult az útról. Mindez két napja volt már. Mi történt azóta? Egyre kevésbé tudtunk világosan gondolkodni. A hátrahagyottak emlékké fakultak és átvette helyüket a haladás varázsa. A hírek a rádióban már nem az otthonról szóltak, hanem arról a szürke ködbevesző életről, amit külön - külön éltünk korábban.

Korábban vendégségbe mentünk. A leves már ott gőzölgött az asztalon. Magyar leves volt, nem ilyen idegen ajkú. Balra a savanyúság, a leves utáni ígéret. Figyelem, ahogy a folyadék szintje változik. A közlekedő edényeken kívül ez normális. A newtoni értelemben felfogható. A tanács, hogy kevésbé legyek magasztos hat, tehát igyekszek a fizikai valóra koncentrálni. Jó étvágyat kívánunk. A mozdulat eltörik, és újra a fizikai vizsgálatokba kényszerülök. A többiek, körbe az asztalnál imádkoznak, vagyis asztali áldást mondanak. Dolgom nem lévén, figyelem őket. A fejek lefelé billennek, szemek enyhén lecsukva - de csak finoman akarat, akarás nélkül. Csak én ülök egyenes háttal. Az jut eszembe, hogy a bozonoknak könnyű dolga van a fermionokhoz képest, mert nekik nem lenne muszáj, a dirac egyenletek alapján haladniuk. A relativisztikus mozgásegyenletek mélyén vagy van elrendező elv, vagy van valaki, aki elrendezte őket. Ők most hozzá, a rendezőhöz szólnak. Egyedül vagyok vagy csak egy pillanatra hagytak magamra? A teológus szerintem tudományosabban imádkozik a hívő matematikusnál, vagy a magányos fizikusnál. Amikor beszél, gyakran pillant felfelé, talán a tanult magyart keresi a ragozási táblázatokban, de az is lehet, hogy szavait inkább kiterjeszteni kívánja. Megértem, mert az állandó kapcsolat a fent és a lent között, örökös figyelmet kíván. A megfelelés az ima végével enyhül. Bevonnak engem is, és ez jólesik, oszlatja a magányt, de ha beszélek, nem a teológusokhoz beszélek, hanem csak a nem létező bozonokhoz.