Metz

Mulligan térdaljig feltűrt vászonnadrágban állt, és a láthatár ködbevesző kompjait kémlelte. A dagály hullámai egyre feljebb csapkodtak meztelen lábszárán, néhol már belemarva a nadrágja felsodort fehéres varrásaiba.  Hideg volt. Reggel még a köd, és a széltől meggörbülve furcsa szögben szemerkélő eső is, ami mindenhová beszivárgott, a ruhánk alá, és a lélegzetünkkel a bensőnkbe is. Átjárt minket ez a sós nyálkás levegő. Aztán hirtelen a délután felszárított mindent. A part homokja pergőn süppedőssé vált, és mi is mezítláb sétáltunk a karcos törött kagylóhéjak között.

Mulligan ekkor felélénkült, és egyre bátrabban gázolt bele a hideg északi tenger hullámaiba. Néha eszelősen vigyorgott, és hol hosszan előre, hol pedig rendesen lemaradva futkározott a sekély vízben, és minden porcikájában úgy tűnt megőrült.
- Látjátok? – kérdezte túlkiabálva a szelet, és a messze elveszőben lévő komphajókra mutatott. Közelebb mentünk, hogy megnyugodjon, és hogy ne kelljen rekedtre ordítoznia magát.
- Hajók. - mondta unottan Bloom és vállat vont. Kezével kigombolt esőkabátjának zsebeit tapogatta, cigaretta után kutatva. Rossz szokásához híven egykedvű volt, és ezt megpróbálta mindenkire átragasztani. Ha nem sikerült durcás lett, és duzzogva tüntetett. Pont, mint most. Ha Knokke előkelő társasága nem ugyanitt korzózik, talán ki is köpött volna, de így csak tüntetőleg hátat fordított. Mulligan ostobán pislogott erre a gyerekes durcás elutasításra.  Aztán elnézett a tenger felé.
- Hát nem értitek? - Egész karját mereven kitartva, ujjával a messzeségbe bökött. Engedelmesen közelebb léptem, nem törődve Bloom morgásával.  Még egy lépés, és egy vonalba kerülök a követelt iránnyal. Hirtelen lábfejemen átcsapott egy hidegen habzó hullám. Az érzés furcsán ismerős volt. Megéreztem valamit abból az iszonyú energiákból, amik összefutottak itt a lábam alatt, és emlékezni kezdtem mindenre, ami hasonlóan már rég megtörtént, talán ugyanígy, de persze nem ugyanitt. Megéreztem a nagy, és sima kavicsok csúszósan hideg érintését a kavicsbányák átlátszó tiszta vizében, hangokat hallottam ismerősen borúsakat, ígéreteket fenyegetéseket, be nem tartott eltökéltségeket. Egyszóval szabad, és zaklatott nyarakat. Aztán az érzés, ahogy jött, a következő hullámmal beterített lépéssel már tovább is állt. Szememmel követve a mutatott irányt, értelmezni próbáltam annak jelentőségét. A látóhatár messze homályos ívében, ahol úgy hittem a föld maga alá kanyarodik, ott voltak azok a hatalmas hajók. Úgy álltak össze – vissza, érzékelhető mozgás nélkül, mintha csak a szél fújta volna őket oda, és aztán megfeneklettek, megragadtak az időben az út kezdő és végpontja között. Mulligan kezéhez közel sirályok lebegtek a szembeszéllel, hegyes szárnyvégük apró kiszámított mozdulásával tartva magukat a magasban. 
- Látod már? – kérdezte újra. – Látod, hogy egy irányba mutat minden? Hogy itt ahol a kezem összeér azzal a távoli elvesző ponttal, milyen tiszta a levegő? Hogy törik meg a fénynek és mindennek az útja, ahogy áthalad ezen a folyosón?
Meredten bámultam, aztán bólogatni kezdem, hogy: „ aham” meghogy „de érdekes”. De persze hiába kancsalítottam egyre erősebben, nem láttam semmit a tenger sós kipárolgásán kívül. Agyamat más hangok hívogatták messzebb mögülünk. Lassan elfordítva a fejem a hangok irányába pislogtam, miközben Mulligan abban a hitben, hogy végre más is látja, érzi, amit ő tovább csacsogott.
- A fény valahogy utat talál onnan. Apró részecskékről ugrál tovább és tovább egész idáig. De ezek a részecskék aztán képtelenek kilépni ebből a saját maguk gerjesztette fényből, megbabonázva tovább sodródnak, de úgy hogy aztán kövessék ezt a csatornát vagy „tudomisén” folyosót. Mindez meghazudtolja a fizika szabályait, fittyet hány arra a temérdek tudásra, amit igaznak véltünk, mert eljött a következő pillanat. – mondta átszellemülve és teátrális mozdulatot tett a tenger felé, mintha át akarná ölelni az egész előtte elterülő víztömeget. Bloom ekkor ért közelebb.
- Jah, mint a „toronyban” pont mi? Mi a fenéről beszélsz ember? Miféle következő pillanat? Nincs itt semmi, ami eddig ne lett volna. Víz, nap, hajók, homok. Nem nagy ügy.
Mulligan vigyorogva legyintett, és folytatta.
- Bloom nem látja! – sóhajtott. - Mert nem is érti mit kéne nézni. Kedves barátom, ugye adva van a tudásunk, hogy ezt a kavicsot én elengedem, akkor az keresve az energiák közötti bonyolult egyensúlyát, addig közelit a föld felé, amíg az a további közeledését az már megakadályozza, egyszerűbben fogalmazva leesik. – fordult Bloom felé. Bloom nem válaszolt csak horkantott egy nagyot.
- Szóval – folytatta Mulligan – honnan tudod, hogy ez mindig ugyanígy történik majd? Mi garantálja, hogy sokmilliárd elengedés után is, újra ez fog történni? Csak azért mert szeretjük ezt az állandóságot?
Bloom ekkor hátsózsebébe nyúlt és egy gyűrött bankót vett elő.
- Itt egy ötvenes, hogy leesik! –kezdte.
- Nem ez a lényeg! – vágott közbe Mulligan. – A lényeg az, hogy biztosra nem tudhatjuk. Soha, de soha, nem tudhatjuk biztosan, hogy a következő pillanatban milyen, esetleg új játékszabályok lesznek érvényben. Persze nagyvalószínűséggel én elveszteném ezt a pénzt. De biztosra nem tudhatjuk, és ez a lényeg. Mert mi van, ha teszem azt holnaptól ez a kavics minden leesés előtt a másodperc egy milliomod része alatt elsőre felröppen, majd még egy milliomod másodperc alatt visszazuhan, aztán a megszokott módon tovább közelít a földhöz? Észre se vennéd, hogy megváltozott valami olyan vakon bízol és hiszel abban, hogy a világ nem változik. Te mit szólsz ehhez? – kérdezte feltehetőleg tőlem.
- Én nem tudom – mondtam eltűnődve, minden érdeklődés nélkül és még mindig a hangok forrását kerestem. Feljebb, ahol a homokos part elveszíti a kapcsolatát a tenger hullámaival, négy ember nevetett és futkározott. Egyikük távolabb a többiektől, két kezében egy - egy kerek színes körrel, hosszú sok méter vékony fehéren szikrázó zsineget húzva maga után hátrált. A zsinegek nagy hasat eresztettek a szélben, és finom hullámok futottak végig rajtuk, mint a szél cibálta pókhálókon. A szálak másik végei elhasaltak a homokon, eltűntek a lábak alakította apró buckák és mélyedések között, aztán újra előbukkantak, és onnantól kezdve már feszesen terhelten haladtak a csoport egy másik tagjához, pontosabban az annak kezében lévő színes feszített szárnyú sárkányhoz. A sárkány billegett, ahogy a szél egy - egy pillanatra belekapott az orkán anyagba, néha aprón megugrott mintha alig várná már a repülést. Aztán a lány magasra emelte a feje fölé, a sárkány orra hol előre a föld felé billent, hol meg túl magasra hogy hasát az égnek mutatta, aztán egyszer csak az irány és a szög elérte az optimálist, és a szél hirtelen feldagasztotta a könnyű szerkezet közé feszített anyagot. A sárkányt átjárta az erő. A tenger a szél ereje, és megugrott, elsőre nem is emelkedett csak hátravetődött, de ahogy a zsinegek megfeszültek és a szél teljes ereje nekifeszült, meglódult és őrült iramban emelkedett, míg a zsinór már nyíl egyenest tört felfelé, szinte derékszögbe. Aztán a magasban nagy imbolygó nyolcasokat írt le, hirtelen irányváltásra kényszerítve az arra repülő sirályokat. A vörös járókockákból kirakott promenádon többen megálltak és a homlokukhoz nyomott kezükkel árnyékolva a szemükbe vakító a napsütést figyelték az égi jelenséget.
- Mert mi van, ha pont ma, pont ebben a pillanatban változott meg a világ? – folytatta Mulligan – nem zavartatva magát a teljes érdektelenségtől.
- Talán történt valami, valamikor, aminek a hatása most érvényesül. Mondjuk ma reggel június 15–én történt valami ott arra. – Újra a tenger felé mutatott egyik karjával megjelölve az irányt – és haladt tovább arra – folytatta és másik kezével ellentétes irányba bökött. Úgy állt ott a hideg habzón hintázó vízben, mint egy eltévedt madárijesztő. Két karját kitárva, feszesen, jobb keze mutatóujjától bal keze mutatóujjáig, és akkor nem is tudta mennyire igaza volt mindenben! Másnap majd Finnegan felébred, Mulligan őrülten táncba kezd a toronyban a tűzhely körül, én meglátogatom, majd görögül hablatyol, és „csücskét” emlegeti. Aztán Bloom is felébred.