2010.12.09. 01:37 Metz

Kortárs belga irodalom (5)

Valamit

Lenn G. Lougd

Fordította: Metz

erre kell írni valamit
kávé mellett és füst is jöhet
iszom ezt a jó keserűt
mondjuk írjam ezt:
„az őszt tudom…”
na ezt mégsem
ezt nem fogom
kéne írni valamit
de nem ilyen rosszat
csak az időt lopom
de miért kéne írnom
nem tudom
talán azért mert akarom
na ez jó ezt úgy hagyom
persze ma
de holnap ha olvasom
lehet majd elhagyom
akkor legyen úgy
zenét berakom
azt a szomorút
és folytatom
kint sötét pont kilátok
távoli lámpafény
hanyatt fekve az ágyon
aludni vágyom
a fenének kellett ezt
hogy elkezdtem
már azt is bánom
ahogy keresem
mindig így megy
hogy hiába
de nem találom
 

Szólj hozzá!


2010.11.11. 23:24 Metz

Concerto Italien En Fa Majeur Bwv 971

Eső esik levelek a földön rozsdálva szétterül vörös hajába őszbe kap szél cibálja kedvünk mint összefogott kabátunk fázósan vizes kezed fogom meg úgy megyünk a hídon korlátja kopott festék a folyó színével elvegyül. Hamar szürkülve hajadba fehér csíkot látni már az estét felkelni megcsillan lámpája aszfalton útnak nedves hullám töri eső cseppjét tócsába lépünk ablakok fénye előtt sötét megtörik meleg világosság belátni otthon rázod le kabátod homlokomra hullik. Földre csorbult csésze ülünk le kávé meleget lehelve nyújtod kezed fogom meg. Illan hajadba illata fejed öledbe hajtod le fáradt szemednek szembe ablak fénye kezembe simítom arcodra válladra hajtom le hajad illata kávénak csorbult csésze karcolva bőröd ráncokba vízcsepp gördül le dőlve öledbe kezedbe fogom meg kezembe. 

Szólj hozzá!


2010.10.01. 23:12 Metz

Kortárs belga irodalom (4)

Árnyak

Lenn G. Lougd

Fordította: Metz
 

egy téli reggel majd
a hideg rám kapaszkodik
mellém lép az árnyam
S szólít:
- Ex professo maga hozzám tartozik

Kar a karban várunk tovább
a hóban sápadt fény ragyog
hátamnak dől a halál
S szólít:
- Nyugi csak én vagyok

 

Szólj hozzá!


2010.09.04. 22:43 Metz

Choral Que Ma Joie Demeure Bwv 147

Felkelsz szemed fölött karod átemeled hajad a párnán szétesik a reggel velünk van nap besüt nem látunk. Szemben ülsz lábadról a papucs lecsúszik kezed arcomon elsimít ráncok közt kikutat napfoltok nevetünk. Kávé kezemben melegít ébredek és velem ébredsz. Hátam a hideg falhoz kezem elengedem hagyom hogy keresd ki azt a kéket ami a legjobban illik a naphoz. Elcsillan kiskanál párnán foltot hagy lerakom felveszed kezedbe fullad hogy a pohárba mártod elbomlik illata lépcsőről visszahív. Könyököd fehéren nyakamba meztelen karod csimpaszkodsz kibújok. Papucsom fél lábbal megállok a szemüveg feletted párkányra pohár szélén sörhab megszáradt esti imák közt órádat keresed. Kezem szemed fölött átemelem utána kapsz hajad kibomlott ujjaim között a nap besüt. 

 

Szólj hozzá!


2010.09.01. 20:47 Metz

Prélude En Fa Mineur BWV 881

A szemüveg kicsúszik kezéből és arccal a homokba esik. Mezítlábasan rálép benyomódik a puha ágyba örökre karcossá téve az üveget. Elfogyott szendvicsek mögött labdává ragadt fólia a szél viszi. Megemelt pokróc kockás minta homok pereg alóla cipő néz ki a vízre előtte gyerek rohan hullám megállítja. Csikk a parton a szél megfújja. Pont oda lépsz ahová én, sarkad árkába sós víz tör be szomjazunk szeplők jönnek és felénk fordul a nap is. Árnyék repül felette madarak lábadra ragad a homok. Eloltom a csikket kezembe véve messze nézel én dobom a vízbe hullámok közül áttör a szél magának árkokat sodor a partra apró kagylószilánkok felsértett lábad mosom le este. Hőségbe bolyongunk és a szemüveg leesik karcosan felveszem a tönkrement üvegen keresztül felbomlik az utcai lámpa fénye. Elmondom leülünk lábad hegyével megtámasztod eldőlt a nap hogy velünk marad. 

szerintünk: (0/5)
értékelem: (0/5)

Szólj hozzá!


2010.08.07. 22:20 Metz

Napló 1

Na mert az úgy volt kérem, hogy amikor az a hatalmas csoport megpróbálta átverekedni magát a Beginázs macskakövein és miközben mindenki a régi épületeket nézte, meg a sok szentet, akik festett cserépből készítve álltak az ajtók feletti apró mélyedésekben, szóval akkor a csoportból sokan hasra estek a töredezett út miatt, és amikor már sorra dőltek ki minden irányba mint jégesőben a muskátli szálak, zuhantukban nem is saját épségüket védték, hanem kezükben a fényképezőgépüket magasra tartva óvták a drága eszközt. Aztán máskor a nyitott ajtón egész a konyhába jöttek ahol mások ebédeltek és ők azt hitték, hogy mi is a díszlet részei vagyunk ezért körbeálltak minket és lefényképezték, ahogy a tésztáról lecsurgatom a vizet, a székeket arrébb tolták, hogy jobban körülállhassák a hosszú asztalt, aminek a végében ott ebédelt az orvostanhallgató, az ajtó előtt alig fértek el a bringától amit aztán ingatag kilengésekkel hol jobbra hol balra taszítottak. Megnéztem cipőjüket, a magas sarkak kitörve, elgörbülve fityegtek csak ép egy kis bőr tartotta még a csonkjukat és ők csak úgy tudtak lépkedni ezekben a sérült lábbelikben, mint az arenbergi bántott lábú kacsák, akik pihentetés céljából egyik lábukat mindig maguk alá húzva fejüket lesunyítva álltak a hideg szélben ami alábújt megbontott tollruhájuknak, és attól megremegtek. Aztán mi felmentünk és megettük az almás rétest szemben az ablakkal, hogy a monitort hátulról megvilágított lemenő nap elhomályosította a filmet és sorban álltam fel új szeletért ujjamat összeragasztotta a porcukor mint kint aztán az esőáztatta út két oldalán bóbiskoló fűzfa összetapadt leveleit a szél megfújva reszketve siettünk haza a cipőm sarka beázva cuppogott.

 

 

 

Szólj hozzá!


2010.06.06. 02:54 Metz

Este

A nyári estén, árnyak gyűlnek a szomorúfűz köré. Megrázzák lebomló ágait, hogy az alvó madarak felriadnak, és csak mikor a szél is felerősödik, akkor állnak tovább. A pesti külvárosban a nyári este zeng, a megvadult tücskök egymás szavába vágva kiabálnak, a tó felől békák hangja, míg a távolban az autópálya nehéz teherautói járják az éjszakai műszak köreit. Korhadt fakerítés mellett sétálunk, sört veszünk hosszan válogatva, a zsákmánnyal aztán újra haza. Nincs semmi fogódzója a napnak, amire emlékeznénk. A tegnap is lehetne pont olyan, mint a mai. Matatunk a rozsdás piros festékét vedlő kapu kilincsén, a csavar már alig tartja, felettünk orgona illat. Öreg diófa lehullott levelén taposunk, megbotlunk a feljött sarokkövön. Belépünk a házba, ami ontja magából a meleget a kinti esthideghez képest. Bántón lámpát gyújtunk, fénye erőszakos, kiszökik az ablakon és elnyúlik a kert kiszáradt füvén. A szoba meszelt falaival kong, a családi festés színes nyomai az ősrégi parkettán. Egy filmet indítunk. A monitor, mint egy kályha meleg fénnyel világít, és mi körbeüljük, kezünket melegítve arcunkat is odatartjuk. A nyitott ablak előtt a függöny táncol. Lassan hűl az éjszaka. Először csak a lábunk érzi, aztán lassan ellepi a szobát. Kint a fű már a párától nedves. Hátul a kert sötét masszává változik. A kerti csap még egyet csöpög, alatta megtelt plasztik hordó hullámokat fodroz az apró tóban. A plafonon fény-árny játék. Szindbád álmosan húzza kabátját maga után, lépései az álommal lassulnak. Bátky János leteszi a könyvét íróasztalára. A nyitott könyv széle lelóg. Aztán megérkezik a csend. Minden néma és nyugodt. Alszol te is.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (0/5)

Szólj hozzá!


2010.05.08. 23:53 Metz

Kortárs belga irodalom (3)

Törött csónak

Lenn G. Lougd

Fordította: Metz

Elmosta már a víz
a parton hagyott
törött csónakot
mit kidobott a hullám
csak ette a napok múltán
zörgő csontjait kiköpve

néhány szeg maradt
és a hasítva eltört léc
kívül a régi festék
égkék színmorzsák
a csillogó homokszemcsék
görcsökig felcsiszolták

A víz most ott dobálja
a halászháló vékony szála
rajta megszáradt haltetem
a hullám hintájára
madár röpte fázósan rebben
mint a sós szélben két kezem

szerintünk: (0/5)
értékelem: (0/5)

Szólj hozzá!


2010.05.06. 23:06 Metz

Kortárs belga irodalom (2)

Ősz

Lenn G. Lougd

Fordította: Metz

Alél a nap
az erdő sem dús
kopott falevelek
száraz és bús
mint tetemek
csak a napra néznek
a ti fáradt borús szemetek

szerintünk: (0/5)
értékelem: (0/5)

Szólj hozzá!


2010.04.19. 00:34 Metz

Kortárs belga irodalom (1)

A versenyzők nem hallnak meg
- Remi Van Vreckom emlékére -

Willie Verhegghe

Fordította: Metz

Eltűnik a látóhatár mögött
fáradt izma meg nem áll
hőség vibrál az út fölött
és lénye lassan mozgássá változik
mit a gép - test egybezár

és felkiált, az irány marad tovább
lökdösve, törve előre
hisz oly könnyű veletek
a sok eldobbanó szív közt
csendesen surranó kerekek

s az ütemes tömegben
ezer fejek közt én is
harcos és versenyző vagyok
verítékünk az aszfalton
míg csillogva ragyog

tudjuk
a nevük örökre
mint visszhang a hegyekbe
úgy marad majd ránk
 

 

RENNERS STERVEN NIET

- in memoriam Remi Van Vreckom -

Renners sterven niet,
ze verdwijnen alleen maar uit het zicht
eens zij de laatste finish hebben overschreden
en de snelheid van het leven
hen met stijve spieren achterlaat.

Want koersen blijven ze,
ook al vallen hart en wielen stil,
zij gaan in duizend hoofden door
met duwen en nooit doodgaan,
hun zweet geeft blijvend glans
aan het asfalt.

Weet dat
wanneer de aarde hen dan toch
met tegenzin bedekt,
hun naam voor altijd
als een echo tussen bergen
zal weerklinken.

 

szerintünk: (0/5)
értékelem: (3/5)

Szólj hozzá!


2010.02.23. 18:58 Metz

az Úton ritmusára (1)

Átrepültek a kerítés felett. Kis zöld területen landoltak.
Enzo sántikálva poroszkált az út mellett. Egyik lábát – amihez a rekesz ütemesen hozzásúrlódott – úgy húzta mintha a közeli csatában sérült volna meg. Két autó állt nyitott csomagtartóval körötte elszórva dohányoztunk. Mögöttünk a sávokban feltúrt föld, amíg csak a szem ellát. A szél onnan hozta szemünkbe a port. Enzo bedobta a rekeszt az egyikbe, az autó hátulját meghintáztatva.
– Azt meséltem már, amikor az állandó esőben többször kicsúsztunk az útról? Egy Ford Taurus volt. A belső sávban haladtunk, mellettünk a szalagkorlát sebességtől elmosódott csíkja. A kocsi segge szitált, dobálta magát mint egy megvadult ló. Az emberi tényező kizárva. Csak a gép. Vén volt. Olyan volt a szaga – beleszippantott felfelé a levegőbe mint egy éhes farkas – mint amikor a kenőzsír átjárja a fémek kapcsolatát azzal a különbséggel, hogy belül a műanyag elemek árasztották mindezt. Valami élesen kopogott a hátsó fertály felől, a műszerfal elemei ropogtak, ahogy helyezkedtek a hirtelen megerőltetéstől. Az öreg nehezen követte a kanyarokat. Aztán egyszer csak kicsúsztunk, huss. – Mutatta a kezével az ívet. – Oldalt apró huppanós árok megdobta az autót. Átrepültünk az alacsony kerítés felett, de a puha felásott föld lassította az oldalcsúszást. Egy kis zöld területen álltunk meg.
Enzo végzett a pakolással és mindenki szedelőzködött.
- Ki a következő? – kérdezte. Többen felemelték a kezüket. – Valaki akkor üljön a volánhoz!
- Enzo – fordultam hozzá – Mi a következő állomás?
Nem nézett fel csak az autópálya matricával bíbelődött. Amikor elindultunk még mindenki értette pontosan mi is a terv. Mostanra valahogy összekuszálódtak a dolgok. Enzo felesége beteg volt. Betegen hagytuk őt ott, ahonnan indultunk. Úgy volt, hogy megyünk a gyógyszerért, de miért tértünk le az autópályáról? Halványan emlékszem, hogy többen sört és rágcsálnivalót követeltek. A rend megbomlott és lázadás tört ki. Enzo hogy mentse a békés utasok életét lefordult az útról. Mindez két napja volt már. Mi történt azóta? Egyre kevésbé tudtunk világosan gondolkodni. A hátrahagyottak emlékké fakultak és átvette helyüket a haladás varázsa. A hírek a rádióban már nem az otthonról szóltak, hanem arról a szürke ködbevesző életről, amit külön - külön éltünk korábban.

Korábban vendégségbe mentünk. A leves már ott gőzölgött az asztalon. Magyar leves volt, nem ilyen idegen ajkú. Balra a savanyúság, a leves utáni ígéret. Figyelem, ahogy a folyadék szintje változik. A közlekedő edényeken kívül ez normális. A newtoni értelemben felfogható. A tanács, hogy kevésbé legyek magasztos hat, tehát igyekszek a fizikai valóra koncentrálni. Jó étvágyat kívánunk. A mozdulat eltörik, és újra a fizikai vizsgálatokba kényszerülök. A többiek, körbe az asztalnál imádkoznak, vagyis asztali áldást mondanak. Dolgom nem lévén, figyelem őket. A fejek lefelé billennek, szemek enyhén lecsukva - de csak finoman akarat, akarás nélkül. Csak én ülök egyenes háttal. Az jut eszembe, hogy a bozonoknak könnyű dolga van a fermionokhoz képest, mert nekik nem lenne muszáj, a dirac egyenletek alapján haladniuk. A relativisztikus mozgásegyenletek mélyén vagy van elrendező elv, vagy van valaki, aki elrendezte őket. Ők most hozzá, a rendezőhöz szólnak. Egyedül vagyok vagy csak egy pillanatra hagytak magamra? A teológus szerintem tudományosabban imádkozik a hívő matematikusnál, vagy a magányos fizikusnál. Amikor beszél, gyakran pillant felfelé, talán a tanult magyart keresi a ragozási táblázatokban, de az is lehet, hogy szavait inkább kiterjeszteni kívánja. Megértem, mert az állandó kapcsolat a fent és a lent között, örökös figyelmet kíván. A megfelelés az ima végével enyhül. Bevonnak engem is, és ez jólesik, oszlatja a magányt, de ha beszélek, nem a teológusokhoz beszélek, hanem csak a nem létező bozonokhoz.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (0/5)

Szólj hozzá!


2010.01.07. 11:00 Metz

Város a csillagok alatt

Lírai előkép egy új évhez

Átverekedtük magunkat az első bizonytalan dombokon tovább a hegyoldal füves bokros oldalában szigetekként szétszórt kőhalmokon egyikről lépve a másikra kezünkkel megtámasztva egymást hol eldőlni készülő vékony ösvények kanyarogtak és a napmeleg lapos köveken fekete szalamandrák pihentek léptünkre álmos riadásba kezedbe vettél egyet lehelve rá ő csak becsukta szemét és várta hogy a hideg lélekpárát a szél szétsodorja majd szabadulva elillant mint a reggeli ködcsepp érintése a hosszú száraz fűszálakon ahogy átáztatta bakancsunk varrását és nyirkos lépésekkel haladtunk egyre magasabbra hol eltűnt csapásunk végtelen kavicsos térbe fulladt és bámultuk a holdtáj megigézett báját és a levegő eltűnni készült megritkulva kapkodtuk nem tudva hol szivárog a lélegzet bordánk alól sajgón feltörő kifulladt szavakkal úgy irányítottuk egymás nyomát míg végre az emberkéz emelte romos kapuhoz nem értünk hol a sápadt őr biccentett és engedett utunkra nézve sokáig botladozó poroszkálásunk majd kiáltott utánunk Hast du Angst? nem nézve hátra néztünk össze aztán újra hallottuk még messziről is utánunk érve hangja Wovor hast du Angst? kérdezte mindaddig míg el nem vesztünk a kanyargón feltámadó úton sajgó combizmunkra támaszkodva nevettünk fel az őr mitikus jelenésén kuncogva Bázeň-nek keresztelve helyeztük őt velencei gondolásnak ki az árról érdeklődve csak annyit mondott „Sie werden bezahlen” sokat sejtetőn megidézve a véget borzongás futott át s mosolyunk megfakult egyszerre elmúló hangulat kerített minket körbe oly hirtelen elcsendesedve értünk a csúcsra mint két megszeppent gyerek és siettünk gondolatunk szebb látványhoz űzni léptünk rögtön a szikla szélére és néztünk messze le a városra az egyetlenre ami létezik és mert a többi csak képzelet bizonyíték nélkül aquinói érvekkel kerestük a változást mely a mindig van mozgásban megtalálja a mozdulatlan mozgatót de sokáig nem leltük mi sem csak az Umwertung aller Werte sodort minket tovább és a tanács hogy majd az éjszaka hát mást mit tenni nem tudván az időt kergettük a napfényben megszáradt szegényes fűben elfeküdve hosszan filozofáltunk az ember önérték cél szolgálatában elmondva sokszor egy és ugyanazt nevetve újra hogy nem ezt akartam írni csak elírt engem ez a mondat de a hosszú nap végül átbukva lesiklott az ívén felgyúltak lassan a lenti fények ahogy az apró ablakok visszatükrözték felettük a csillagok hamis képét és terült előttünk is el a város vidám hangja elért minket míg mi csak álmodón néztük hogy sóhajt Edle Einfalt und stille Größe a haldokló nap visszhangfénye csókot nyomott kezünkre mit a tenyerünkben hazavittünk.
 

szerintünk: (0/5)
értékelem: (0/5)

Szólj hozzá!


2009.12.24. 11:25 Metz

Szakértők tánca

Expozíció

Tomas kikészítette minden fontosabb ruháját, és gondosan elrendezve megtöltötte velük az utazóbőröndjét, majd a város átellenes oldalán lévő pályaudvar felé indult. Még az ebéd után körbejárta a házat, amit elhagyni készült, mintegy elbúcsúzva a hátsókert gazos csapásaitól. Külön elidőzött a diófa alatt rozsdásan árválkodó kerti széknél, a kerítés szegletében düledezően magasra rakott fahasáboknál, a szúette félbevágott fatörzsekből eszkábált asztalnál, és a többi kerti kacatnál, amiket az évek során nagyrészt feleslegesen gyűjtögetett. Lábával arrébb pöccintett egy üres üveget, valamelyik hangos, és alkoholos kerti sütögetés rég itt feledett maradékát. Mióta nem jártak már át a barátok, a kert szép lassan hanyatlott, felélve a rend minden maradékát. Tomas egy ostoba mozdulatot tett, mintegy búcsúzó köszönésfélét, azután a már elkészített csomagjaiért indult. 
November közepe volt, és a hetek óta tartó őszi kellemes idő elillant. A pályaudvar is szomorkásan fogadta a késői pihenésből hazatérteket, elmenni pedig alig - alig várakoztak a peronokon. Átverekedte magát az érkezők labirintusán, és előbb régi bőröndjét csúsztatta fel a mozdony utáni első vagon padlójára, majd maga is utána lépett. Bosszantóan szűk folyósón kellett végigaraszolnia, kabinról kabinra benéznie az elhúzható üvegajtókon, és viszonozni a bent ülők kötelező kíváncsi tekintetét. Ahogy végigért a szerelvényen, még mindig nem talált a hangulatának megfelelő magányos kabint, ahol minden zavaró körülménytől mentesen adhatta volna át magát a búcsúzás hangulatának. A két vagont elválasztó ajtó áttetsző tejüveg ablakának túloldaláról egy árnyalak sziluettje látszódott, valaki a másik oldalról háttal nekitámaszkodott az átjárónak. Megkocogtatta a fehér ablakot. A vonat pont ekkor rándult egyet, jelezve az indulás közeledtét. Tomas kissé kibillent egyensúlyából, feje nekikoccant az elnagyolt alumínium ajtókeretnek. Fájdalmasan dörzsölte homlokát. A túloldalról ezután se jött válasz ezért lenyomta a kilincset és taszított egy erőset az ajtón. Érezte, ahogy az résnyire kinyílik, de aztán újra elakad, mintha valaki szándékosan a másik oldalról tartaná. Visszább húzta, és amennyire erejéből tellett lendületből, erősen újra meglökte. Mindhiába, mert az ajtó ugyanabban a pozícióban akadt el, mint korábban. Tomas tanácstalanul álldogált, elfogadva, hogy a következő megállóig a szerelvény fogja lett. A folyóson egy férfi kidobta a résnyire lehúzott ablakon a szűrőig elszívott cigarettáját és átpillantott Tomasra. Egy – két pillanatig egymást nézték, aztán az idegen sarkon fordult és visszament a fülkéjébe.
Az apró állomás ahová Tomas megérkezett, némán, méltatlanul kiüresedve fogadta egyetlen látogatóját, még mintha a vonat is csak magától talált volna ide minden emberi segítség nélkül. A mozdony kifulladva pihegett a két aprócska peron egyike mellett, mögötte az út során a lecsatolásokból megmaradt szerelvényeivel. Tomas elhaladtában megbámulta a pályaudvar épületének homlokzatán sorakozó archaikus szobrokat, melyek stílusa, a számára ismeretlen mítoszok jeleneteivel, nevetségesen ellentétben álltak a bejárat hangtalanul járó automata üvegajtajával. A váróterem szintúgy üresen állt. Az élet egyetlen jele a jegypénztár üvegablaka mögött újságot olvasgató pénztáros volt, aki Tomas érkezésére felpillantott, és barátságosan mosolygott. Lehetséges, hogy az utazó miközben a távoli, számára ismeretlen vidékekhez vezető buszjáratokról érdeklődött, az új élményektől elbágyadt elméjével időnként elkalandozott a pénztáros magyarázata közben, figyelme esetleg elsiklott néhány fontosabb információ fölött, és talán így történhetett, hogy a negyven percre ígért buszt hiába várta az elhagyatott megállóban. S mert a valóság kézzel meg nem fogható érzete úgy ragadta magával mintha egy moziban ülne, legbensőbb, és már régen megfogalmazódott döntése alapján nem aggódott, inkább táskájából könyvet húzott elő, és olvasni kezdett a rohamosan szürkülő délutánban.
Csak a sötétedés ébresztette fel az elmélyült olvasásból. Megerőltetett szemét dörzsölve, felállt és nyújtózkodott, és topogott, hogy elgémberedett lábát kimozgassa a tespedtségből, majd fogta a csomagjait, és visszasétált a pályaudvarhoz közeli forgalmasabb főúthoz. Fél órát várakozott itt, amíg végre felvették, és még egy órát utazott egy ismeretlen furgonjának kopott ülésén a végcélja felé mire megérkezett a fákkal körülölelt földút bejáratához ahonnan már látszott az a magányos faház, ami a következő időkben otthonául szolgál majd.

A tengerre néző teraszon, véletlenszerűen szétszórt, kényelmes, mélyen süppedős székekben ültek a szakértők. Az asztalokon borosüvegek üresen, és megkezdve, a kezekben poharak. A felvetés általában illeszkedett a társaság hangulatához, de bizonyos szabályokat be kellett tartani. A témavezető elismerve a többiek szaktudását, egyfajta irányító szerepet töltött be, és gondosan elhessegethetett, vagy megerősíthetett egy-egy témát. A méltatlan felvetéseket könnyed, kezének elernyedt ide-oda billentésével úgy tessékelte arrébb, mint a zavaró füstöt. A szerep demokratikus módon gyakran cserélődött, és a kölcsönös egymásra figyeléssel biztosították önmaguk elismerését, és elismertetését. Nem illett élesen ellentmondani. Persze lehetett kiigazítani, kiegészíteni, de sose úgy, hogy azzal a témavezető mondanivalója megsemmisüljön. A kívülálló sokat hallgatott. Ez gyakran akkor történt meg, ha nem volt társa a szakértőkön kívüli térben. Ha azonban adódott valaki, akkor cinkos összekacsintásokkal mosolyogták meg a témákat, és azok kifejtéseit. A kívülállás, mint ellenállás, önmagában élvezetes játék volt. Megfigyelhetővé váltak az ellenállás mentén megjelenő apró törésvonalak. A szekértők közötti bolyongás megengedte, hogy szabadon csippentsen fel a beszélgetések fonalából egy – egy szálat. Aztán már mehetett is a következő kis laza csoporthoz hallgatózni. Ilyen volt egy ideális szakértői tánc.
A tánc azzal kezdődött, hogy Nádasdi kijelentette - „nem szereti a könyvet” – és aztán még hozzátette – „nem jelentős Wassermann utánzatnak tartja”. Azonnal körbe megjelenik az illedelmesség, mindenki bólogat aki halotta a kijelentést, vagy mélyen gondolkodik. Pedig egyetlen percre se értettek egyet ezzel. Kis szünet. Italok újratöltése, elterelő beszélgetések másról. A megértés esztétikája – kezdte újra a soros szakértő utalva olyan egyszerű hívó szóra, mely alkalmas volt egy új, mindenki által elfogadott kiindulópont meghatározására, sőt remélhette, hogy a szakszó kellően emelkedett, tudományos hangulat megteremtésére is alkalmas lesz – az olyan triviális megközelítésben – folytatta - mint a mű önmagán túlmutatása, az eredeti történet verhetetlen. De mint egyetlen eszköz érvényteleníti a hatást. Hiányzik az összetettség, a bonyolultság azon fajtája, ami megteremti a hangulatot, hogy kedvem legyen elgondolkodni a mélyebb jelentéseken. Ha a történetet nem tekintve a túlmutatás jeleit kell keresnünk, akkor vajon mi az oka annak, hogy az összes megszólalás kifejezetten csak az eseményekre koncentrál. Tomas Svájcban, Tomas Csehszlovákiában, Tomas a bolsevik elnyomás ellen, Tomas hűtlenkedik, és folytathatnám. Nevetséges. – A végső kijelentés, túl személyesre, és erősre sikeredett. Még mindig Nádasdi elképesztő tagadása lebegett a terasz fölött? A szakértő is érezte, hogy talán túl sokat állított, ezért segítségkérően tekintett körbe. A tánc ezzel újra megdöccent. – Ha valaki – vette át a szót egy másik szakértő – olyan korról beszél, ami talán már itt is van köztünk, ahol összemosható Wassermann és Thomas Mann, besorolhatók csak úgy a kilencedig mindent eltakaró leple alá, akkor talán nincs is értelme mindezekről beszélni, talán eltékozoltuk emlékezetünk, és ezáltal elvesztettük a jogot, hogy bármit is kinyilvánítsunk. A mező, amin keresztül szűrve megkapjuk az információkat, úgy alakítja véleményünk, hogy az általa meghatározott korszerűt éppoly tökéletesnek láthassuk, mint a régit, legyen az szemét vagy értékes. A valóság, mint rejtvény már lerágott csont. Ezen nincs már mit csámcsogni. De mihez kezdjen Tomas, ha ő belekerült egy adott állapottérbe boldogulni akar, ki akarja magát fejezni, meg akarja élni azt, amire teremtve lett? És nem csak a jelenlét újra teremtéséről van itt szó. Ennél többet szeretne, persze vitatkozhatunk ennek sikerességéről. A jelenvalóvá válás eszmetörténetén kívül, a gondolat, amit maga után hagy, ami nem hagyja békén az embert, ami dolgozik benne és cselekvéseket kényszerít ránk. A semmiből teremtés az egyetlen elfogadható feladat. A ráismerés élménye, legyen az groteszk vagy valós, olyan ősi vágyódás, ami megkerülhetetlen.

A társaság a teraszról a sötétedő partot nézte. A tenger az erősödő szélben hangos csapkodásokkal egyre nagyobb hullámokat vetett ki magából. A homokpart kiüresedett, a pálmalevelekből font napernyők céltalanul kókadoztak feleslegességükben. Fiatalok kisebb csoportja érkezett ekkor, és egy vitorlás homokfutót próbálgatott a félhomályban. Hangos jókedvük szakadozott foszlányai elérték a teraszt is. A homokfutó magas árbocára felhúzták a vitorlát, de hiába tartották körben többen is a járművet, a szél már olyan erősre dagadt, hogy az kitépte magát a szorításukból és önálló életre kelt, így a bal hátsó kerekét magasra tartva, megdőlve hatalmas ívben nagy lendülettel elindult. A részeg társaság botladozva futott utána, kurjantgattak, megjátszott dühvel átkozódtak, öklükkel fenyegették, megpróbáltak elé vágni, mintha egy megvadult lovat próbálnának befogni, de a vitorlás jószág ügyesen kicselezte őket, vidáman szabadon ugratott tovább a homokbuckákon, majd hatalmas perdüléssel a tenger felé dobta az orrát, és őrült iramban vágtatott a tarajos hullámok felé. Ahogy belefutott a hullámokba, a víz átcsapott felette csak az árboc látszódott ki, amiről közben a hullám leszakította a vitorla fehéren csillogó anyagát, és messze elsodorta a part mentén.

- A kompozíció erejét, és jelentéstartalmát, mindenki kifelejti – szólalt meg váratlanul Gombrowicz.

Invokáció

- Tisztázzuk a helyzetet. A forma a tartalom viszonya az ismert képletek alapján kapcsolódik össze. Ha rendelkezünk a forma kompetenciával, akkor minden jogunk, lehetőségünk megvan, hogy ítéletet mondjunk felette, és elméletek végtelen sorát puffogtathatjuk el anélkül, hogy rázós állításokat kéne kimondanunk. – Figyeljük meg hogy az utolsó kijelentés már nem a szerepjátéknak szólt. Az óvatos mégis mindenki által világos állítás, hogy az elhangzottakat annak fényében kell vizsgálnunk, hogy tudjuk, és tudatosítjuk a szakértői tánc valódi célját: egymás, és kifejezetten magunk megerősítése az aktuális szakértő csoportban. Valódi meggyőzésről szó se lehet ebben az esetben. Hiszen az ellentmondás támadást, a belátás pedig teljes megsemmisülést jelentene. Az isteni segítség pontosan ebben a szerepből való kilépésben testesülhet meg. Az egyenlő erőviszonyok felborulása, egy kívülálló személy beavatkozásától várható. Mi a veszélye ennek? A monologizálás. Gombrowicz gyakran kapta magát ezen. A végiggondolt, átrágott, meggyökeresedett gondolatok, olyan biztos talajt jelentettek számára, ahonnan csak a megmondás, sőt ez már több volt, egyenest a felhevült kinyilatkoztatás, aztán a megbánás, majd a dacos „mégisvállalás” útját járhatta be. És micsoda erő, most már nem a közönségnek beszél, hanem magának, saját magát győzködi. Valaki menteni akarta a helyzetet.

Kommosz

- Ugye arra gondolsz Witold, hogy túlságosan általánosan fogalmazunk a művel kapcsolatban! Nézzünk inkább kiragadott példákat? Kundera mire gondolhatott itt? Tomas egyszerre hős, és egyszerre gonosztevő. Gondoljunk a hűtlenkedésekre, és arra, hogy vállalva mindazt, ami később jön is, visszatér oda, ahonnan azt gondolhatjuk menekült. Aztán megjelenik az elsiratás, a kutya kényszeredett jelenetei is mint formai eszköz – valaki közbevágott – Ugyan! Túlbecsüljük a formát és a tartalmat és a kettőt együtt. Ez nem forma kérdése, hanem egyszerű moralizálás. És egyébként is, ezek az elméletek úgy buknak el manapság, hogy még ki sem haltak az őket fenntartó tanszékek vezetői. Miért kéne oly szoros kohéziót kialakítani e két tulajdonságnak, miért ne vethetnénk el azt az ósdi elképzelést, hogy akár egy szövegnek is olyan összekötő elemeket kelljen tartalmaznia ami semmi mást nem eredményez, minthogy unalmas ismétlésekbe kényszerülünk. Azt a szöveget tartom a legtöbbre, ami a teljes szétesés szélén egyensúlyoz. Olyan kevés a kohézió benne, amennyire csak lehetséges.
- Én továbbra is azt gondolom, hogy a vita túl általános. – válaszolt gyorsan a letorkolt szakértő - Nem szeretem, ha nem látom pontosan, miről is beszélünk. – sértődött volt, éreztette, a szakértői tánc során valaki a lábára lépett.
Gombrowicz elgondolkodott. Vajon hány év kényelmes borozgatás és szakértés kell ahhoz, hogy ilyen könnyed eleganciával köpködhesse valaki az értelmetlen közhelyeket. És milyen ön-megelégedettségre van szükség ahhoz, hogy Kunderát így megítélje az ember. Önnön magát egyetlen dolog kötötte össze Kunderával. Az emigráció. Ott mindketten, megérezték az emigráns szakértők szelíd megbocsátó felejtését. Ez a finom elkenése a dolgoknak, ez a humanista hozzáállás azokhoz akik végigkergették őket Európán. A felnőttek mértéktartása. És az emigráns kiáll, és fennhangon dicsekszik azzal, hogy a nagynénjének birtoka volt Lekérnél. Mert csak ez maradt ami meghatározhatja. Ha már oly bölcsen humanista lett. De a külföldiek türelmesen hallgatták végig ezeket a történeteket. Csak egyetlen dolog utalt az udvariatlanságra, amit az emigráns elkövetett. Az hogy közben a társaság láthatóan unatkozott.

Bonyodalom

A faház látszólag kimeríthetetlen munkával látta el Tomast. Az eresz kitakarítása után döbbent rá, hogy jobban teszi, ha inkább teljesen kicseréli. A közeli kis városkában megvásárolta az eszközöket, és a nagy bevásárlásra való tekintettel, még el is fuvarozták számára. Következő lépés az ablakok és keretek megjavítása volt, felkészülve a várható fagyokra. A tető szigetelése is egy hetet foglalkoztatta, és még így is csak a legszükségesebb helyeken javította. A többit jövő tavaszra hagyta remélve, hogy kitart addig. Az udvar csak képletesen létezett. A ház előtt lévő füves tér, óvatosan beleolvadt a közeli fenyőerdőbe. Szemben a házzal, egy vékony és sötét ösvény kezdődött. Tomas próbálta felderíteni, de nem járt sikerrel. A vékony út hamar elveszett az egyre közelebb húzódó fák között, és pár méter után már semmi jelét nem lehetett felfedezni hová tartott régebben. Ahogy kilépett az erdőből és meglátta a házát, különös érzés fogta el. Ebből a szögből teljesen más képet mutatott a terasz és a homlokzat. Mindig úgy gondolt erre az oldalra, mint a ház hátsó traktusára. Az eleje természetszerűleg pedig a városhoz vezető út felé nézett, hiszen onnan érkezik az ember és ott lép be az előszobába. Most azonban az a határozott érzés fogta el, hogy a ház eleje valójában ez, az erdő felé néző oldal. Olyan békét és nyugalmat árasztott, amitől azonnal jókedvre derült. El is határozta a felújítások során erre az oldalra összpontosít majd. Az erdőig vezető részt rendbe teszi, és valami kerti alkalmatosságokat is kitesz talán. A dolgozószobáját is átköltözette a kisebb, de az erdő felé néző ablakkal ellátott szobába. Úgy helyezte el íróasztalát, hogy pont rálásson a sehova se vezető ösvény bejáratára. Ez volt az a mozzanat, ami minden eddigit megváltoztatott.

- Az írás lehetetlen vállalkozás. Miközben újra és újra nekiülsz, hogy megírd a legfontosabbat, szembe találod magad a határaiddal. Ha egy pillanatra el is ragad, csak annál kínosabb lesz később a felismerés. Mert a nagy mű nem létezik. Csak ámítás, és aki megpróbálja elérni, csak megalázza magát.– ezt egy félresikerült író mondta. A terasz korlátjánál állt, így végignézhetett az ülő szakértők feje felett, és a póz illett is hozzá. Bár félresikerült, de mégiscsak elismert volt. És teljesen közönyös más munkájához. A közöny, azt gondolta segít hideg fejjel áttekinteni a világot. Kunderát személyes sértésnek érezte, aki belegyalogol a modernségbe azzal, hogy esetleg történeteket ír, álljanak azok kapcsolatban bárhogy is az eszmetudománnyal, bevallottan vagy mások által így definiálva. A lázadás hiánya bántotta. Az „Egy gondolat se bántson engem” mindenek fölötti tisztelete. Romantikus elképzelés egy modern írói életről, az egyetem, katedra, kiadók hármasságában, a tanszékek dohos szobáinak értekezletein szétosztott csalódottságaival együtt. 
- Egyáltalán nekem miért kell, tessen Tomas története. Miért ne sorolhatnám be egyszerűen abba a divathullámba, ami valamilyen módon komoly értelmet szeretne adni önmagának azzal az egyszerű trükkel, hogy durván utalgat klasszikus műveltséget igénylő szövegekre. Ez az elismerés kötelezővé tétele a legnagyobb hibája ezeknek az írásoknak.

Tomas, aznap este is íróasztalánál dolgozott. Egy bonyolult bizonyítás aprólékos kifejtése közben, elméje fáradt közönyével elmélázva, bámult ki az ablakon. A fenyőerdő sötét vonala, felette a már csak épphogy derengő éggel, újra és újra megragadta tekintetét. Az estére felélénkült szél ütemesen himbálta az összegabalyodott ágakat. Az erdőből kivezető ösvény már sötét árnyékba burkolódzott, csak az előtte elterülő kis mezőt világította meg az egyre laposabb szögben derengő nap. Tomas ahogy elmerengve bámulta a fény-árnyék játékát, egy alak körvonalát vélte felfedezni közvetlen, a sehová se vezető ösvény kijáratánál. Nem volt biztos a dolgában ezért a kíváncsiságától hajtva felállt az asztal mellől, és közelebb lépett az ablakhoz. Az orrát hozzáérintve a hideg üveghez, saját leheletén keresztül megérezte a közelgő tél hideg illatát. Odakint kétségtelenül emberi alak volt. Nem lehetett kivenni sem az arcát, sem a termetét, mert a tisztás fénnyel borított sávja, és az erdő sötétjének határán állt. Az agy olyan eszeveszett módon keresi a felismerhető és beazonosítható alakzatokat, hogy szeret mindenben emberi alakokat, arcokat felfedezni. Ezért láthatjuk meg a reggeli péksüteményben Jézus arcát, vagy akár a macchiato habjában az utolsó vacsora elnagyolt vázlatát. Tomas bámulta egy darabig, de belátva hogy hiába mereszti szemét, hiába próbálja jobban elválasztani az árnyékok játékát a valóságtól, kissé elvesztve érdeklődését a konyha felé indult, hogy kávét főzzön. Mire italával visszatért, és kortyolgatva az ablak előtt mélázva újra kibámult, az ismeretlen már eltűnt. Éjjel, furcsa szorongásos álmok kínozták melyek vissza – visszatértek az ismeretlen alakhoz. Álmában ő maga állt az erdő szélén, és nézte a házát, ahogy a múló napsütés lassan végigpásztázza a tető ereszkedő vonalát. Amikor a dolgozószoba megvilágított ablakában egy kezében poharat tartó alak jelent meg, és egész közel lépve az üveghez egyenest rá bámult, bizarr módon felfogta, most saját magát nézi, de az álmok groteszk világában, ebben semmi furcsát, vagy kivetnivalót nem talált.
Csak délután jutott eszébe újra az eset, és elgondolkodott vajon ki lehetett az idegen. A következő falu olyan messze volt, hogy csak kocsival volt érdemes elindulni. A környéken azonban nem látott parkoló autót. Távolabb is megállhatott ugyan, de akkor is, hogyan került és miért, az ő hátsókertjébe. Az ösvényen nem jöhetett, hiszen az nem szeli át az erdőt. Vagy talán csak bóklászott és rálelve az ösvény felderengő vonalára, egyszerűen követte? De hová tűnt ezután? Elméjét megint elcsalogatta az ablak. Papírjaiból felnézve kereste az alakot, de az erdő szegélye némán bámult vissza rá. Erővel kényszerítette magát, hogy munkájára koncentráljon, hiszen ezért utazott, és költözött ide, a nagy semmibe, hogy zavartalanul a megoldatlan problémára koncentrálhasson, ezért adta fel eddigi kényelmes és unalmas életét. Meggyőzve magát, több órán át dolgozott megszakítás nélkül. Esteledett. Ahogy felnézett aztán meg ki az ablakon, egy pillanatra megdermedt, majd csak annyit mormolt maga elé – Most megvagy! – hirtelen maga mögé rúgta a széket és szaladt a hátsó ajtó felé, amit aztán nagy lendülettel tépett fel. Az ajtó fájdalmas nyikorgással és a mozdulat végén hangos koppanással szélesre tárult, nekicsapódva a ház falának. Ahogy a hidegbe kilépett, rögtön meg is torpant. Az előbb az ablakon keresztül még látott alak eltűnt. Elsétált az erdő széléig, aztán körbejárta a házat, de nem látott senkit. Bosszúsan, és összefagyva visszasétált a szobájába, és az ablakon kitekintve konstatálta, hogy megint csak elkésett.
A Goldbach-sejtés a legaljasabb vicce a természetnek. Valószínűleg nemlétezik a bizonyítás, ezért csak a bolondok aranya, mégis aki megtalálná azonnal euleri magaslatokba emelkedne. Tomas sose hitt igazán abban, hogy megleli, azonban úgy gondolta, ez az egyetlen dolog amivel egy embernek érdemes foglalkoznia. Korábban kiszámolta, ha egészsége hirtelen tragikussággal meg nem romlik – ezért is végezte nagy odaadással a ház felújítását, hiszen a testmozgás a jó levegőn segíthetett egészsége megtartásában -, akkor még mostantól számítva 14 600 napot foglalkozhat a megoldás keresésével. Egy korábbi felmérés alapján azt is tudni vélte, hogy átlagosan 700 naponta jut eszünkbe egy-egy új, ha nem is korszakalkotó, de mindenesetre lényegesnek nevezhető ötlet, amiknek többsége persze elvész a pillanatok felejtésében, más részüket lustaságból, kényelemből vettjük el, és néha de csak igazán ritka alkalmakkor párat meg is valósítunk. Persze az is probléma hogy az ötletek általában nem csoportosulnak egy adott probléma köré, hanem véletlenszerűen alakulnak, de remélte ezen segíthet azzal, ha ő minden nap, visszaszorítva másfajta ingereket, csakis egyazon matematikai problémával foglalkozik. Így nyilván – töprengett - az ötletek is majd azon gondolatokhoz csatlakoznak. Tomas másnap újra az ablaknál állt és kávéját szürcsölve az idegen alakot figyelte a távolban, a szokott helyen, az erdő szélén a fény és az árnyék határán. Akárhányszor próbálta elérni az idegent, akármilyen gyorsan rohant is a hátsó kijárathoz, mire kilépett az ajtón már csak a hűlt helyét találta. Ez rendkívül bosszantó volt számára és érthetetlen. Úgy gondolta ez nem lehet véletlen. Valahogy észreveszi azt, hogy ő mikor indul az ajtóhoz. Csak így lehet. Az erdő szélén azon a bizonyos helyen látni vélte a lábnyomokat, amiket az idegen hagyott. Sőt ahogy figyelmesen körbenézett a kertben máshol is felfedezte azokat, egy – egy sáros tócsa szélén megcsúszva vagy az ottfelejtett vakondtúrások puha, vízzel átitatott göröngyein. Az hogy ilyen közel is megfordult a ház körül, meglepte. Hogy – hogy nem látta őt soha a közelben? Érdekes módon a közelség nem aggasztotta, és nem töltötte el félelemmel. Inkább olyan módon testesült meg számra, mint egy régi ismerős, vagy barát, aki most tréfálkozik vele. Eszébe se jutott, hogy esetleg a rendőrségen bejelentse az esetet. 
Tomas a délelőtt folyamán a hálószoba öltözőszekrényének nagyajtajából, kiszerelte a teljesalakos tükröt. Óvatosan kellett dolgoznia, mert az üvege vékony volt, szélei több helyen is veszélyes élességgel lepattantak. Kiemelve helyéről, egy már előre odakészített farostlemezre fektette, széleit vastag ragasztószalaggal ráerősítette. Egy széket húzott a dolgozószoba ablaka elé, és ráállította a tükröt. Visszasétált a kijárati ajtóhoz és szélesre tárta. Kinézett az erdőszéli tisztásra. Aztán a tükröt méregette. Azt a pozíciót kereste, amely során a nyitott ajtón keresztül is látja az ösvény bejáratát, és ugyanakkor a tükör segítségével az ablakon keresztül is pontosan rálát. Többször ide - oda sétálva apró igazítások segítségével sikerült beállítania. Aznap már semmi dolga nem volt, csak az, hogy várjon.

- A művészetpszichológiák, a démoni megszállottságtól kezdve az alkotási mámoron keresztül, a romantika kori elképzelések, a kanti zseni elméletéig végigtekintve nem találok olyan fogódzót, ami tisztán megmagyarázná mitől megkerülhetetlen az említett mű. Még az őrület elmélet áll talán a legközelebb a megoldáshoz. Az író őrült, aki zavaros, kiszámíthatatlan, asszociatív gondolatait csak lejegyzi, minden komolyabb tervezettség nélkül. Mert létezhet-e az anyagi világ ilyen szintű elutasítása? Tomas ott van Svájcban, jó állása van, szeretői vannak, pontosan úgy él, ahogy szeret. És aztán, bumm! Megtudjuk, hogy mégse. Holott látszólag nincs is köztük olyan kötődés, ami ezt a hirtelen jött ragaszkodást megmagyarázná, ha csak nem azok a sokat emlegetett együtt töltött napfolyamok. Talán Tomas valódibb életet élt otthon, mint nyugaton, még ha az, a teljes leépüléséhez vezetett is? A kulturális szadizmusunk szerint, ha képes visszamenni az önkénybe, akkor meg is érdemli azt az életet, amit aztán kényszerűen leél. Persze az alkotás eufóriája magyarázat lehet mindenre. Ebben az estben nem kell keresnünk az indokokat, mindent ráfoghatunk egy magasabb rendező elv önkényes döntéseire. Azonban, a túlélés alapfeltétele, hogy mindent saját magunkra vonatkoztatunk. Ehhez viszont maradéktalanul meg kellene érteni pontosan mi is az, ami ránk vonatkozik. Hogyan kötődhetnék egy olyan szöveghez, amivel nem sikerült megteremtenem a kapcsolatot. Bárhol próbálom megragadni, egyszerűen kisiklik a kezemből. Mindenki rejtőzködik, ezért az a felelőssége az írónak, hogy ezt a rejtőzködést feltörje ne pedig újabb megoldhatatlan rejtélyeket gyártson. – mire feltekintett a monológból már későn vette észre, hogy mindenki másra figyel. 

Bár a terasz már teljes sötétségbe burkolódzott, az erős fényű hold úgy bevilágította a lejjebb lévő partot, hogy tisztán lehetett látni a lenti eseményeket. A vitorlás homokfutót elvesztő részeg társaság csalódottan fetrengett szanaszét a homok száraz apró dűnéi között. Nemsokára újabb kis csoport csatlakozott hozzájuk, újabb alkohol utánpótlást biztosítva. Talán a kritikus tömeg, és az alkohol szint okozta, hogy egyre gyakrabban szűrődtek fel a fenyegető hangú kiabálások. A szakértői társaság egy darabig semmibe véve ezeket folytatta táncát, most azonban ahogy a lenti csoportból kiválva többen elindultak feléjük, ők is a terasz korlátjához gyülekeztek. A tánc teljesen felbomlott. A szerepek szétestek, mindenki visszacsúszott a jelenbe, semmi kitekintés, semmi elvonatkoztatás. A részegek közül ketten közelebb jöttek a teraszhoz. Egyikük fehér üveget tartott a kezében. Az üveg szájába hasított szövet anyagot tömködtek és anélkül, hogy felnéztek volna időnként felkiáltottak a teraszon nézelődök felé. Aztán magasra tartották mint valami áldozati bálványt, majd egyikük meggyújtotta a lelógó anyagot. Miután a lángot már tartósnak ítélték, hangos elnyújtott csatakiáltás közben az egészet a terasz felé hajították. Az üveg célt tévesztett és a ház oldalának csapódott. A lángok egy pillanat alatt a magasra csaptak, ahogy az alkohol szétfröccsent a felületen, és sokáig égett lassan csordogálva lefelé. A részegek némileg a látványtól kijózanodva hangos röhögéssel, botladozó futásnak eredtek, vissza a társaik felé, akik már messziről ünnepelték a hősies tettet. Mire a közben értesített tűzoltók megérkeztek, már se a tűznek, se a részeg társaságnak nem találták nyomát.

Tomas megdöbbenve szembesült a jelenséggel. Ott állt a hátsókijárat nyitott ajtajában, és hol az ajtón keresztül nézte az ösvényt, hol pedig a tükör segítségével az ablakon keresztül. Az utóbbi esetben tisztán látta az ismeretlen alakot. Az ajtóból kitekintve a kert azonban üres volt. Tomas szentül hitt a természet törvényeiben, a jelenséget sem mint valami misztikus esetet tekintette, inkább mint felfedezését valamilyen új, eddig még nem tapasztalt természeti törvényszerűségnek. Igyekezett pontosan leírni mindent, amit tapasztalt, lerajzolta a saját és az idegen alak helyzetét. Feljegyezte a nap állását, az árnyékokat és minden apróságot, ami csak eszébe jutott. Úgy gondolta a lábnyomok amiket korábban látott, nincsenek összefüggésben a jelenséggel. Valószínűleg korábban más hagyhatta ott azokat, hiszen most már jól látszik, hogy ez egy optikai csalódás. Több napon keresztül próbálta megérteni mi is történik az alak megjelenésekor. A tükör kísérlet megmutatta, hogy felesleges rohangálnia az ajtóhoz, ezért inkább az ablakon keresztül vizsgálatokra koncentrált. Érdekes módon a nyitott ablakon keresztül is működött az optikai csalódás. Sőt felkutatva az apró színházi látcsövét egész jól megvizsgálhatta az alakot. Elképesztette mennyire valóságosnak tűnt. 
Az utolsó nap, hirtelen ötlettől vezérelve zsírkrétát vett elő és emelte a kezét, aztán a kréta hegyét az ablaknak támasztva elgondolkodott mit is írjon. Groteszknek érezte az egész helyzetet, hiszen épp arra készült, hogy egy optikai csalódásnak üzenjen. A kréta megakadt a kezében az előbb még annyi kérdése lett volna most azonban ezek valahogy elvesztették a fontosságukat. Aztán egy minden mindegy ötlettől vezérelve vázolta a Goldbach-sejtés három fő állítását az ablak maszatos üvegére. A matematikai mondat végére gondosan formálva két nagy kérdőjelet pingált, majd fáradtan aludni tért.

Raine a szokásos egészségügyi sétáját végezte a közeli erdőszéli tisztás felé haladva. Mellette kistermetű kutyája gyakran szaladgált be egy-egy nyomot követve az elvadult járhatatlan erdőbe, sokszor percekre eltűnve a gazda szeme elől. Raine ilyenkor megállt és türelmesen várt, és élvezte a jó levegőt. A séta mindig azzal ért véget, hogy elérték az elhagyatott romos házikót. Sokszor nézegette a faházat, különösen az erdő felé néző homlokzat ragadta meg, és mindig eljátszott a gondolattal hogy megvásárolná, felújítaná, lakhatóvá tenné. Milyen csendesen lehetne eltölteni egy nehéz hét hétvégéjét, távol a zajos várostól. Bár mindig konstatálta, sokat kéne költeni rá. Talán túl sokat. Talán mégis inkább azt a tópartit kéne megszerezni, ott még a vitorlását is végre rendesen kihasználhatná. Aznap szokásától eltérően átsétált a tisztáson, és közelebbről is megnézte a házat. Valamikor szép lehetett. Most korhad már rengeteg helyen, az ablakok majd kiesnek maguktól is a helyükről. A legnagyobb ablak is betörve árválkodott. Ahogy átnézett rajta, furcsa jeleket látott felírva rá. Nem minden jelet ismert fel, de a többségük görög betűknek vélte. Ahogy így nézegette őket fejét oldalra billentve hirtelen a szeme sarkából valami furcsát vélt felfedezni. Ahogy odapillantott egy ezredmásodpercre egy árnyékot vélt átsuhanni a romos belső szoba, omladozó bútorai között. Megdermedt és kirázta a hideg. Hirtelen már nem kellemes laknak, hanem félelmetesen elhagyatott helynek látta a romot. Önkéntelen hátrébb lépett, majd félelemmel a sarkában megfordult és vissza se nézve sietős léptekkel visszatért az erdőszélre, ahol a kutyája boldogan csatlakozott hozzá. 

A szekértők feléltek minden ehetőt – ihatót és lassan szállingózva hazaindultak. A tánc levezetéseként még kisebb frakciókban haladtak, egyesek téma szerint mások a lakóhelyek szerint csoportosulva. Még fel-felcsillant a beszélgetések laza fonala, valakik még borgőzösen monologizáltak utoljára. 
- Civilizációnk megfeneklett! Kimerül az adatok összehordásában, lexikonokban, amiket már senki nem akar értelmezni, csak kilessük az adatokat, a tudomány jelentés nélküli szakszavak gyűjteményévé fakul, hivatkozásokra, és már nincs szükségünk, hogy megértsük az érveket, elég ha tudjuk honnan származik az idézet. A szereplők összemosódnak az írójukkal, felcserélődnek, életutakat böngészünk, átfutjuk a bibliográfiát. Hogy ki kinek a gondolatában létezik? Ez az amit sose tudhatunk már igazán. És mi marad? Apró értéktelen kacatok, amiket gyártunk az összehordott, összelapátolt adatokból. Nagy mondásokat, idézeteket teszünk közzé. Így a devalválódott világunk üveggyöngyöket szór elénk, amikkel az örök gyerekkor világában könnyebben elboldogulunk.

Utóirat

Visszatekintve az évre, megírtam mindent, amit szerettem volna, kivéve a „Megkerült utolsó fejezet” -et ami jelen képességeimet meghaladva nem tárgyiasulhatott és persze nekem nincs olyan szép erkélyem, ahová az írógépet kitehetném, hogy a fehér lapokról a nap visszaverődve elvakítson, bár megfejteni még most sem sikerült, így kelletlen, de muszáj tovább keresnem. A későn kelő nap miatt a sötét reggeli órákat áldoztam fel, szembefordulva a nagy a tanáccsal, mert tudtam, nappali fénynél egyébként ezek is csak a törlésig jutottak volna. Emiatt, számításaim szerint 148 mosogatást, 56 szellőztetést, 37 söprögetést, 25 általános rendrakást, 3 kerékpárszerelést mulasztottam el. Ezért a lakás romokban, és Istvánnak még mindig nincs bringája miattam (merem írni, mert nem olvasnak), (ezúton üdvözölve azt a bringatestvéremet -bringalelkitársamat- aki jelenleg használja az ellopott kerékpáromat /miket is beszélek, ami persze Istváné volt/), valamint a távolbalátás képességét sem tudtam gyakorolni a kellő odaadással (ezért a szemész felkeresése feltétlen szükséges lesz a következő évben). Ugyanezen távolbalátási hiányosságok miatt létezhet, hogy messze meghaladva az átlagos, vesszőhelyzetek tévesztési arányát, valamint az egybekülönírási vicces képzavarokat megteremtő esetek számát vagyok kénytelen utólag felfedezni, és dacosan azért se javítani (egyetlen mentségem a félve idecitált Márquez akinek ráadásul nem is magyarul kellett). Ellenben feltétlen köszönöm a Tio avataroknak, hogy oly sok (in)karnációban evangelizáltak, a Sirály, a KárolyKatona (a pelikán távoli rokona), a Saroka képében, de ez utóbbi cirill betűkkel írva. Minden barokkos túlzó ostoba képet ők sugdostak a fülembe, amit én csak szolgaian reggelenként idemásoltam.


Leuven, 2009 .12. 24, 10:11

 

szerintünk: (0/5)
értékelem: (0/5)

Szólj hozzá!


2009.11.11. 13:24 Metz

Jelenlét

 

In Flanders Fields fordítás megjelenése máshol:

http://klivia1428.blogspot.com/2009/11/remembrance-day-lest-we-forget.html

Köszönet érte Líviának!

 

2 komment


2009.11.08. 15:44 Metz

Kilátás a tenger felől (2)

Az igazi változást nem az enyhülés hozta meg, mert mindenki tudta, érezte, hogy ez nem az évszakok természetes arasznyi mozgásának összegyűlt terhe, ami majd behömpölyög a városkába lehűtve a porladó homokszínű falakat, hanem valami ennél sokkal erőteljesebb, sokkal kiszámíthatatlanabb közeledik. A partot szegélyező éttermek, kávézók, fagylaltozók, az egymás mellé rendeltség kényszerű ismeretsége okán, cinkos összekacsintással, egy – egy odavetett idegen ejtésű névvel köszöntve a másikat, serény munkálatokba kezdtek a most még vakító napsütésben szikrázó teraszokon. Kézi csörlőkkel mozgásba hozták az asztalok feletti sátortetős ernyőket, és a pálmákkal szegélyezett korzóból kihasították kicsiny védett területeiket. Kedvetlenül jártam a part szokott útvonalát megtorpanva az ismerős pincérek láttán, akik úgy néztek rajtam keresztül, olyan ügyesen kerülték ki jelenlétemet, amivel egyenest azt üzenték: ha figyelmet akarsz, hát gyere be, rendelj valamit.  És még azt is, hogy: mi nem vagyunk barátok, csak azért érdekelt, amit tegnap borgőzös eltúlzott gesztikulálással magyaráztál, mert közben sorba rendelted a sangriákat. Elhaladtam a taxi állomás mellett, egy utcával beljebb kerültem a parttól, a tenger és köztem többszintes villák, és németeknek fenntartott a luxus látszatát keltő parti hotelek sorakoztak. Zsibvásár jellegű kirakatok, olcsó halsütödék angoloknak hirdetve, és egy fogorvos.  A sor végén ahol a sziget megmutatja már a turisták nélküli igazi arcát, apró zugban megbúvó kávézó állt. Teraszán fémkeretes székek dülöngéltek kábultan a melegtől. Semmi vendégcsalogató tábla, csak tisztán maga a funkció, itt kávét és italt mérnek. 
A felügyelő két ujjal, piperkőc mozdulatok kíséretében itta a feketéjét minden korty után megtörölve száját, és mosolygott, majd eltúlzott barátkozással intett, invitált foglaljak helyett itt, a társaságában. Rendeltem, de udvariatlanul a távolban felsejlő hegyeket bámultam.

Felettük fekete gomolygó felhők távoli sávja. Nem vettem le róluk a szemem, még akkor sem, amikor a felügyelő már L.I. -ről kérdezett. Tudtommal elutazott. C.H. - val futott össze korábban. Valójában ő nem ismerte C.H.-t, aki egy bolt előtt álldogált kezében az Ocean Steamships egy rongyos példányával bizonyos Castorp aláírásával. C.H. honnan szerezte nem derült ki. L.I. kölcsönkérte, de sose adta vissza, mert már a második napon érdektelenségében elvesztette. Mindez nem is lehetett gond, hiszen rá egy hétre már mindketten a repülőn ültek és haladtak, egy a hegyek közt megbúvó fogadó felé a Francia-Alpokba, hogy merőben új, és végletes életüket megkezdhessék.  L.I. szerette ezt. Ezt a mindent felforgató és átfogó változtatásokat, amikor ellene fordulhatott minden korábbinak, elutasíthatta eltörölhette, és valami teljesen más és teljesen újba kezdhetett. Életét sose tudta úgy elfogadni, mint eldöntött események sorozatát. Érezni akarta a véletlenszerűséget, a tervezetlenséget a cselekedeteiben. Talán ez kellett neki ahhoz, hogy még igazán érezze: él, hogy ami most van nem egy állandósult állapot, hanem valami út, aminek van célja. Rettegett attól, hogy egyszer majd visszatekintve azt kell mondania, azt tudja mondani, hogy: „ez voltam én”, mert amint képes körülírni élesen meghatározható cselekvésekben, eseményekben megfogalmazni, abban a pillanatban elvész, és bezárul. A leírtság tényszerűsége és végletes változatlansága riasztotta. De a teljes rendezetlenség kaotikus kiszámíthatatlansága, és a rend között is csak a finom átmenetek végtelenje létezik. Ez a végtelen is tart valahonnan valahová, ezáltal is zárt rendszert alkotva. Ha csak e két határ közötti állapotokból lehet választani, hogyan hiheti, hogy igazán szabad?  
Nem értette, hogy a lassúság az, ami megengedi, hogy észrevegyük a részleteket. Ahogy a minduntalan egyformán éljük a napfolyamokat, az unalomig ismételt mozdulatok közötti részletek mélyén kell keresnünk a változatosságot, és hogy csak az apró részletekre képtelen ember tudja magát bezárójelezve értelmezni. Az, aki elvesztette a részletek képességét, örökre a menekülést választja. Menekülni oda, ahol ez a lezárultság nemlétezik. L.I. ezért később az alpokbéli életétől is elmenekült, és az Adria partjára költözött. A lassúságot azonban ott sem lelte meg, és az örök törekvése, hogy élete lezáratlan és mindig új rendezetlenségben éljen tovább nem teljesülhetett. Abban a pillanatban, amikor kezében horgászbotjával a tenger távoli kipárolgásában a messzi hajókat nézte, a magányos part minden idők előtti hulláma csapott át rajta. Ránehezült hatalmas tömegével és kényszerítette, hogy visszatekintsen, és hogy megvonja a retteget záró egyenlegét. A tenger ereje azonban fel is oldotta az ellenállását. Az érzékszervei által befogadható világ, és a valóság, mert ugyan ki tudja biztosan, hogy érzékszerveink minden lényegest felfognak, és hogy azt torzítatlanul képezik le számunka, így a két világ között ott feszült a tenger, megtestesítve a tökéletes káoszt, ahogy egyre kisebb egységekre bontva, a hatalmas víztömeg, a hullámok, a molekulák majd az apró részecskék ahol már minden csak rezgés, húrok megfeszített pattintása, ahol összeér a tömeg és az energia, és kizárják magukból a megismerhetőséget, mert vagy láthatjuk őket állva, mozdulatlanságba dermedve, vagy érezhetjük mozgásukat, csak pont az hiányzik, hogy a teljes képet átlátva, ezeket egyszerre tehessük.  Mert a megismerhetőség legmélyén nem az igazság, hanem a természet féltő humora áll, ami megóv minket a teljes tudástól, és ránk tukmál egy köztes, paraméterekkel leírható világot. Így kapjuk a lét elviselhetetlen könnyűségét ajándékba, és az értőknek a lassúság képességét hogy ezt észrevegyék.
 

szerintünk: (0/5)
értékelem: (1/5)

Szólj hozzá!


2009.10.10. 20:45 Metz

Kilátás a tenger felől (1)

 

 Annyira meg kéne írni ezeket a részleteket. A jelentéktelen részleteket. Ha lenne türelmem, meg is írnám. Erre gondoltam, és a fehér, a napfényben csillogó terasz korlátjához sétáltam. A felügyelő már ott állt az erős napsütésben kéklő, habzó tengert nézte. Derekát megtörve egy sétapálcára támaszkodott, a hőség ellenére szorosra gombolt formális ruhát, és kalapot viselt. Lent a homokparton futók egy nagyobb csapata haladt, követve az öböl ívét. 
Mert van e kedve a szélnek ma elfújni idáig? Ezt kérdést a parton hallottam, és most nem hagyott nyugodni.  A másik kérdés, amit a felügyelő tett fel, válasz nélkül lebegett közöttünk.  Gondolkodtam.  Mert van e felettünk egy oltalmazó kéz? Mert ők ott élnek Pesten, aztán meg Erdélyben, na és Bécsben, és persze Leuvenben. És mert nincs nekünk így közös kijárásunk az Adriára, ahol a család összejönne, és megvitatná azokat a kérdéseket, hogy például kié legyen a zongora, vagy ki örökölje az 1960 -as Porschet, amit nagyapánk egy éjszaka kockajátékon nyert, valami rendkívül francia, és rendkívül előkelő helyen. Rossz ízléssel fehér sportzakót viselt, és ha vesztett hangosan káromkodott, persze magyarul. 
A mi helyünknél, a mi tengerünknél. Mert ez a család önállósította magát, nem kapaszkodik egymásba, és nem élnek egy kupacban, csak vannak szétszórva, talán így, talán úgy, és persze ez nem is egy család - mondtam én a felügyelőnek, és próbáltam a legártatlanabb képet vágni. Na, na, fiatalember – és mutatóujjával feddőn integetett felém – ha nincs alibi, nincs elutazás sem. Mintha én akarnék. Mármint, hogy elutazni. Hát nem akartam.
Fülledt bácskai este volt, kezdődött így valami, de most a fülledtséget a tenger felett szálló sós szél elkergette, és igen, volt kedve elfújni idáig, sőt még tovább is, és cibálta a hajam, ha szembe álltam, és előre simította, ha háttal.
De ki fog igazolni? A családnemcsalád, akik távol tesznek - vesznek, elutaznak, megérkeznek, vásárolnak, örülnek, vagy éppen boldogtalanok lesznek, és mindenről én mit se tudok, csak csinálom én is azt, amit szoktam, szóval nekik szükséges, nekik kötelező az igazolás, hogy azt mondják: igen kérem itt és itt, így és így volt. Sokszor gondolkodtam, hogy most ebben a pillanatban mi is történik velük. Úgy képzelem mindig csak hétköznapi dolgok lehetnek ezek, mint például a mosogatás, vagy uszodába járás, főzés, vendégek várása. Mindez csak a fejében van – mondta a felügyelő, botjának fém oroszlánt mintázó feje ezüstösen tükrözte a napfényt, a terasz márványköveire. A fehér tengerparti homokban lábnyomok, és a bal lábnyom mellett, egy szabályos kerek mélyedés, a bot nyoma. Meg kéne egyszer írni ezeket a részleteket. A Chablis aranysárga színét a pohárban. Kortyolgattunk. Azt is gondoltam régen, hogy milyen kár hogy nem abban, vagy amabban, a távolibb időben voltam ez-az, mert mostanra már kiveszett a kaland, a megpróbáltatás, a váratlanság, nincs más csak az unalomig ismételt mindennapok, amik összeolvadnak egyetlen hosszú napfolyammá, ahol nincs különbség a régmúlt idejében megfogalmazott tegnap dél, és a mai dél között, és azt is gondoltam, hogy a nemcsalád pont ilyen napfolyamban él, és pont úgy nem emlékszik, mint én magam. 
A rosszra könnyen emlékezünk, ami jó, arra meg emlékezni szeretnénk – mondta a felügyelő, amire azt válaszoltam, hogy hétköznapi okoskodás. Talán meg akartam bántani. Talán túl sok volt a bor. Talán arra gondoltam, hogy most kéne megírni azt, amikor Metz körülvéve katonákkal, a feléje irányuló gépfegyverek ösztökélésére megásta azt a gödröt, ami pont olyan hosszú volt mint egy ember, és nem túl mély, hogy aztán a katonáknak minél kevesebb munkája legyen a betemetéssel, és eldobta az ásót, és tett valami hősiest, nevetett a katonák szemébe akik nem értették, azt hitték megbolondult, vagy még jobb, ha kést rántott elő és annyi fegyverest vitt magával amennyit csak tudott, és mondjuk közben nevetett. De nem így történt. Mert minek ásott volna egyáltalán, ha annyira hősiest akart volna tenni? De nem tett. Csak siratta az el nem következő éveket, amiket aztán az előszobában ülve később újra elsiratott konok lemondással, ahelyett, hogy töltött volna magának egy pohár Chablist amit a gyors ivás után a nem létező kandallóba vágott volna. Én így képzeltem volna. De Metz maradjon csak Davosban.
Fehér, bő, nyárias ing volt rajtam, ujja felhajtogatva, tengerész vászonnadrág térd alatt kicsivel, és strandszandál. L.I. -vel a kikötő mellett találkoztam, nem álltunk meg csak elhaladtunkban utunk összekapcsolódott, befogtuk egymást mint két égitest, és a gravitációs mezők  egy időre összekapcsoltak minket. A nyomozóról kérdezett, hogy sejt-e valamit – felügyelő javítottam én, de mondta, hogy olyanok már nincsenek csak a régi filmekben. Végigsétáltunk a parton az egymáshoz simuló jachtokat néztük, és magunkat is túllicitálva választottunk közülük.  Bokámat feldörzsölte a szandálba szorult karcos tengeri homok. L.I. nem volt gyilkos, vagy bűnöző alkat, mint ahogy én se voltam, de ő ismerte igazán az Adriát, és a háborút. Én csak meséléssel éltem át, de aztán ha a mese befejeződött, kényelmesen a teraszon a nagy karosszékben elnyúlva hallgattam a szájharmonikát, és arra gondoltam ezt most hallja a szomszéd, hallják kint az utcán, és talán még szembe az utca túloldalán lévő házban is, és azt gondoltam most sokan mondják: hát hallod az öreg Metz megint játszik. És jó volt ezt gondolni.  Annyira meg kéne írni ezeket a részleteket egyszer.
 

szerintünk: (0/5)
értékelem: (2,5/5)

Szólj hozzá!


2009.09.22. 18:17 Metz

Észak - Dél

Az őszi versenyek előtti idő. Kint géppel vágják a füvet, körbe – körbe járva a magas aprókerekű autóval, a sofőrön fülvédő, mögötte magasan felpakolt zöld bádogdobozba zárva a tavaszillatú apró levelek. Mintha értelme lenne. A szél rázza a megszokott macskaköves út kétoldalt már sárguló sövény folyosóját, kopott kövei belefutnak az ezerszer távoli tenger hullámaiba. Odaát, az apró szigeten, még nem beszél senki az őszről, mikor itt már a központi fűtés tekergő csöveinek végén szárítjuk nyirkos cipőinket.  A nyár emléke még torkunkban, amikor, és ahogyan mentünk a vicces logisztikai épületek mögött édes bort venni, a porban köröttünk a döccenőkön ringó autók, mint odaát a szigetkörüli tengervarázs lomha komphajója, ha oldalba kapta egy nagyobb hullám. Vászon nyárias nadrágokban kétoldalt kifordított zsebekkel, hogy a fehér homok a varrásokból elkophasson, mezítlábasan a szürke kövezeten totyogtunk a part felé. Az égető nap alatt, a vakító szőnyeghomokba lábfejünkkel közeli csillagot rajzoltunk. Durcásan hol el, vidáman hol összeverődtünk, vagy fáradtan nyúztuk egymást, és távolba merengőn gondoltunk a majdan be nem tartandó ígéretekre. A tengertől messzebb, a száraz kiéhezett sárga föld és omló szédítő sziklák vártak ránk, mintha a kínkeservesen megtartott zöld, csak csalás, délibáb lenne a védett helyeken. Itt északon, a hűvösben, messze a nyár hangulatától a gazdagon átitatott föld ontja magából a zöldet és az életet. Itt hol változik minden érezni jobban a folytonosságot, mint amott a távoli délen, hol az örök nyár ígérete csalóka örökkévalóságot füllent. Az egymásra rakott leuveni háztetők, mint hegycsúcsok (vigyázat lopott szavak) a ködben a Formentor sziklája vad, a szédítő peremen lépkedő kecskékkel, ha látná ezen házcsúcsokat keservesen sírhatna hazája után. S mint a girbegurba mondatok nehezen érthető hangsúlyait dobálva követjük a szűk sziklák kígyótól félő csapásait, lassan elménk hazatér a kies tájról, és megpihen a mindennapok keserédes elmúlásában.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (4/5)

Szólj hozzá!


2009.08.09. 13:02 Metz

Goldberg Variations (4)

Paul Thomas ütemes léptekkel, a Prinzregenstrasse fákkal szegélyezett, árnyékos útján sietett végig. Áthaladt az aprócska hídon, majd az Ungererstrasse felé vette az irányt. Tudta, hogy kevés ideje van, ezért lépteit gyakran futásba hajszolta, miközben idegesen pillantott órájára. A portikuszba érkezve fejét kapkodva forgatta körbe, és lihegve eszelős szemekkel kereste az írót. Már azt hitte elkésett, amikor végre meglátta Aschenbach-ot aki szórakozottan téblábolt, állát arisztokratikusan magasan tartva, tekintetét a semmibe függesztette. Megjelenése pökhendi, sérthetetlen, sikeres ember arroganciája volt. Kezében sétapálcája, finoman érintette időnként az utat. Aztán hirtelen, mint mély álomból ébredve, Aschenbach már nem a semmit bámulta, hanem a kissé féloldalt ácsorgó furcsa alakot. Az író tekintete megakadt, és egész testében megmerevedett. A hírnök ott állt teljes valójában, és szenvtelenül nézett vissza. Ajkait felhúzta, mint egy vicsorgó kutya, fogsora élesen veszélyesen nyílt szét. Paul Thomas óvatosan visszább húzódott az egyik kőoszlop mögé, hogy ne zavarja a jelenetet, de azért alaposan megnézhesse a hírnököt. Az evilági megjelenése csak idegenszerű volt, és az arckifejezésén kívül semmi nem utalt veszélyességére. A sokszor képzelt helyzetet most képtelen volt azonosítani a valóság képeivel. Hihetetlennek tűnt mindaz amit tudott, és már-már azon kapta magát, hogy lemondva minden tervéről hátat fordít a további eseményeknek, amikor a megfigyelt mozdulatlanságban váratlanul meglátta a képzelet, és a valóság szörnyű kapcsolatát. Talán a nap mozdult arrébb abban a pillanatban, talán valami árnyék vetült a jelenet fölé, mikor hirtelen az idegen alakja egyetlen apró szempillantásra vibrálóvá vált, mintha a forró feláramló levegőn keresztül tekintett volna rá. Ezen a vibráló valóságon, mint egy ablakon keresztül, Paul Thomas egy ezredmásodpercben megláthatta az idegen igazi alakját. Mintha egy tigris szemébe nézett volna közvetlen közelről, úgy áradt szét testében a félelem. Megtántorodott, és hogy egyensúlyát végleg el ne vessze, egyik lábával támasztékot keresve hátralépett. A talpa alatt a kavicsok élesen, és hangosan csikordultak meg. Bár a hírnök nem nézett felé, továbbra is a döbbent Aschenbach tekintetét tartotta fogva, mégis ajka apró, de jól látható rándulásával jelezte: „Tudom hogy ott vagy”. Paul Thomas minden illúziója elszállt azzal a naiv tervel kapcsolatban, hogy észrevétlen maradhat.
Aschenbach lassan ébredt a bűvöletéből nem is annyira a maga akaratából, mint inkább az idegen engedélyével. Zavart arckifejezéssel lassan elfordította fejét, majd kezdetben bizonytalan aztán már határozott léptekkel haladt tovább a palánk mentén, majd tovább egyre távolodva a sírkőfaragó műhelyek kerítése mellett. A hírnők vidáman tekintett fel a lépcső két oldalán üldögélő kőből faragott apokaliptikus szörnyekre, miközben színpadiasan szalutált feléjük. A jelenet után fütyörészve haladt el Paul Thomas rejtekhelye mellett, aki csak oly sok idő után mert előmerészkedni, hogy a hírnök addigra már a távoli utca legvégén járt. Követni pedig csak akkor lett bátorsága, amikor az idegen alak végre befordult balra a következő keresztutcán.  
Paul Thomas évekkel később méltóságától, és anyagi javaitól megfosztva, utolsó kétségbeesésében Svájc felé menekült, azokkal a szegényekkel, akiknek már csak a tehervagonok dermesztő hidegében volt lehetőségük utazni. Itt találkozott egy fiatalemberrel, aki a hosszú út alatt, készséges némasággal hallgatta végig a történetét, és akire aztán mintegy vezekelve ráhagyományozta naplóját a történetének tényszerű leírásával. A fiatalember Davosnál bánatos mosollyal szállt le a tehervagonról, és hosszan figyelte a menekülő ember vonatának távolodását a hegyek felé, majd kopott hátizsákját vállára vetve a városba, majd onnan a tüdőszanatórium hegyi kaptatója felé vette az irányt.
 

szerintünk: (0/5)
értékelem: (3/5)

Szólj hozzá!


2009.04.18. 22:31 Metz

Zemt hamis stílusgyakorlat röviden

A kerék rovátkáiban, a csontból faragott rulett golyó céltalan pattanásai, fület bántóan élesek voltak. Az asztaltársaság visszatartva lélegzetét várt a remény pillanataiban, amikor még minden lehetségesnek tetszett. A súlyosan leomló vastag függönyök mögött, a kaszinó ablakán kívül, emberek haladtak el a szürkülő délutánban. Rezeda figyelte ezeket a pillanatra feltűnő alakokat. Most hirtelen vágyat érzett, hogy itt hagyjon mindent, és messze meneküljön erről a vesztőhelyről. Belemerüljön a kinti világba, tisztán és ártatlanul. Hogy éljen, úgy nevezetesebben. Munka után rózsakertbe járni, társaságba és négyszemközti magyarázkodásba bonyolódni egy Demi-Vierge-el. Végtelen boldogságos ügyeket intézni. Falusias hűvös illatokat árasztó spájzokról álmodott, és a választófejedelem titkos szobáiról. Odavarrni magát valahová, mint valami pertlit, így kell visszatérnie a világba. Végigkocsizni a Zugligeten, figyelni a meggybortól megszerelmesedett piros arcokat a Fácán teraszán. Mind regényes alak.  Vesztőhelyen vagyok – gondolta megtörten újra, és megcsípte szemét a sokat gondolt idézet. Derekát kiegyenesítette, állának tartást adott. Aztán mint valami verset mondta magában:
„Hajnóczy, limonádéval hűtögette vérét. Nyugalommal lépe a szekérhez. Fellépvén a hágóra, egy közember segíteni akart neki. Visszatekinte a katonára:
   – Ne fárassza kend magát; én saját erőmmel is fellépek.”
Elmúlt tekintélytisztelő század után, a kopott kövezeten ugyanazon nyomokba ahol ők jártak, most mi bukdácsolunk, és a szélben megbolondult kék ruhákat nézzük, miközben ser és szaftos hús illatát viszi a szél.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (3,3/5)

Szólj hozzá!


2009.04.11. 21:56 Metz

Wemy Hiang keleti stílusgyakorlat

A kaszinó ajtaja kinyílt, és Rezeda lépett be rajta. Levette kalapját, kabátját, majd az előtér egyik üres fogasára helyezte őket. A nagyterembe érkezve rögtön a megfelelő asztalt kutatta.
- Kázmér! Kázmér! – a távolról integető alacsony férfi kezében két pohárral a tömegen keresztül átfurakodva érkezett elé. Az egyik pezsgős poharat azonnal átnyújtotta Rezedának majd aggodalmasan beszélni kezdett.
- Hol voltál? Már mindenki téged keres. – beszéd közben idegesen topogott.
- Kérlek! Nem tartozom elszámolással az általam eltöltött idő és helyek tekintetében. ¬– mondta ingerülten Rezeda, és beleivott a pezsgőbe.
 - Kázmér ne tedd ezt, kérlek. A kártyaadóság komoly dolog, és mint tudod a kaszinó szabályai szerint 24 órán belül fizetni vagy köteles. A kizárásodat csak néhány jótevődnek hála, hogy nem véglegesítették. Kérlek, tisztázd a helyzeted minél hamarabb. – megfogta Rezeda karját, és félrevonta – Az öreg Grinzinger az azonnali kitiltás mellett szavazott. Öregem most már a becsületed forog kockán!
Rezeda megsértve arrébb lépett.
- Nekem nincs becsületem! Nekem nincs szükségem arra, hogy párbajképes legyek! – mondta haragosan – Mindazonáltal szándékomban áll fizetni. Ezt akár közölheted is a tisztelt kaszinó tagságával.
- Jó, jó – csitítgatta a másik – Nem akarok én beleszólni kérlek, csak gondoltam - de aztán nem folytatta csak sunyin fürkészte Rezeda arcát.
Rezeda pedig faképnél hagyva őt, sértett eltökéltséggel végigjárta a termet, közben néhány ismerősével, barátjával kezelt, majd megállapodott a gondosan kiválasztott játékasztalnál. Belső zsebéből elővette az összes vagyonát képező zsetonját, és pörgetve az asztalra dobta.
- A zéróra! – adta ki katonásan a parancsot.
A krupié elhelyezte a zöld kis négyzetben az összeget, majd megpörgette a lomha kereket, míg a golyót az ellenkező irányba pöccintette.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (3/5)

Szólj hozzá!


2009.03.29. 15:08 Metz

Dyrku ősi stílusgyakorlat rosszul

A Kutyavilla hideg teraszáról nem látni a külvárosi ház utcára néző földszinti ablakát, ahonnan a fiatal Rezeda ugrott annak idején a nyirkos járdára. Fázósan rántotta magára kabátját, és a pótkávészagú reggelben vissza se nézve a nyitott ablakon, a huzat cibálta függöny búcsú intéseire nekiindult. De már nem hallani lépteit kopogós sarkú cipőjének, míg kezében újságja mállósan átázva ólmos foltot hagyott ujjai hegyén. A fehérabroszos csárda tavaszi teraszán, szájában feketéje keserű ébresztő ízével folytatta útját. Kabátja ujján száradó sáros foltot hagyott a tegnap, ahogy a baráti társaság hangos jókedve szóval tartotta, míg ő a terasz kopott lakkozatlan korlátjára támaszkodva rendelte minden italát. Korzózva lassan céltalan téblábolt, míg a dél ragadós cupákos csülkös főtt hús képében illatos fokhagymára nem illően borozva találta, egy készséges pincér és felesége társaságában, kiket traktálva rendelésbe csomagolt tegnap híreivel zavartan ácsorogtatott asztalánál. De elhagyta őket is, és a délutánt a napsütötte parkban meg-meg fordulva, kabátját könnyedén karjára fektetve folytatta céltalan célját, míg végre a feltámadó szélben kalapját kezével fején tartva a hűvös unszolásával okot találva,  a kaszinó felé indulhatott. Bent már a beteg tompa fényekben üdvözölt barátok, ismerősök között csapódott az asztalok játékához, feltéve utolsó forintját a zéróra, mit a bank könnyed úrias sepréssel könyvelt be, megfosztva a személyes tulajdon éhes pillantásától. Aztán a kábult hajnal újra a Császár Fruzsina ablaka alatt találta, minek azonban sötét üvegét hiába dobálta apró kavicsok karcos pattintásával, mert a férje a ma éjszakát már nem a szerkesztőség komor esti munkájával töltötte.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (3,4/5)

Szólj hozzá!


2009.03.26. 18:30 Metz

Goldberg Variations (3)

A keletre néző ablakban, olyan szögben jelent meg a nap, hogy fénye vakítóan csordultig megtölthette az aprócska szobát. Az ablak mellett kis asztal állt, egyszerű apró terítővel azon pedig, súlyosan megpakolt vászonhátizsák. Metz a szélesre tárt nyitott ajtóban, a fehérre festett ajtófélfának támaszkodva hanyagul keresztbe tett lábakkal állt, és a balra egy alacsony, szinte már sámlinak számító széken üldögélő Tresart hallgatta.  

Metz


Tresar valójában a szobában lévő harmadik személynek beszélt, aki közben a hátizsák kapcsos zárjaival pepecselt. Metz a vakító ellenfényben hunyorogva, csak az alakok körvonalát látta. Próbálta egy darabig fejét jobbról balra fordítgatni, hátha valahogy kikerülhet a betörő fénycsík sávjából, aztán feladta, és becsukott szemmel megadóan, arcát odatartotta a meleg napsütésnek.
- Mert milyen szép is lenne- szónokolt épp Tresar - ha nem akarnánk megfelelni az állandó elvárásainknak. Ha csak élnénk, megszabadulva a síkföldről hozott, belénk nevelt átkozott „akarhatnéktól”. Mondjuk, blazírt pofával tudnánk mondani: Uraim én büszkén vállalom, nem tettem semmit, és nem is áll szándékomban. Én kérem, egy rövid viziten vagyok csak az Önök megbecsült társaságában, remélem nem zavarom a „csinálhatnéktól” örökkön izgő-mozgó életüket. Mert mit nekem a tett, ha itt van a megfontolt semmittevés is.
Frisch nagyot rántott hátizsákjának bőrszíján, mélyet sóhajtott és Tresar felé fordult. Pár pillanatig úgy bámulta mintha azon gondolkodna, válaszoljon-e egyáltalán. Mikor végül megszólalt hangja halk, de határozott volt.
 – Ezt már megbeszéltük. Tudja jól, hogy mennem kell. – mondta szelíden.
- Menni azt kell! – csattant fel ingerülten Tresar – de tenni nem muszáj. Mindezt csak valami ősök, még ha építettek is ezt-azt, kedvéért? Nem Uram! Azaz érzés, ami Önben úgy munkálkodik, csak pont annyi, mint amikor két fogaskerék finoman összepasszolva fogaikkal egymásba harapva olajozottan futják végtelen és hiábavaló köreiket. Nem más, mint a Mérnök ámítása. Szemfényvesztés! Mert tudja hány trükköt tudunk még kihúzni abból a kalapból mire elenyészik a világ?  – legyintett – sokat, Jó uram, túl sokat.  És na és, mondhatná persze Ön! De mi van akkor, ha azok a holtak újra énekelnek, és amit énekelnek, az nem tetszik majd nekünk? Mit tehetünk, ha a fene nagy akarásunkkal olyan cselekedetekbe hajszoljuk magunkat, ami nem nekünk, de mindenkinek kárára lesz majd. Az ártatlanságunk és naivitásunk belekovácsolásával készített fegyver is fegyver, ezt ne feledje kérem!  Mert ha a tett által elindított, megismerhetetlen cselekedetsorozat rossz irányba téved, mi védene minket meg, ha nem a nagyszerű elmélyülés a változatlanságba. Nem kell-e törekednünk ilyenkor a legvégsőkig a neutralitásra? És még ha mi lennénk is azok, akik végignézik ahogyan elsüllyed a látóhatár, nem jobb-e ez mint közvetlen okozója lenni az elmerülésének?
- Ön megint túlzottan elvont! – jegyezte meg élesen Frisch, és legyintve visszafordult a csomagjai rendezgetéséhez. – Ki érti az Ön szövevényes elméleteit, a folytonos apró, undok utalgatásait, amivel egy eltűnt világ leszúrt zászlóinak helyeit akarja újra jelölni. És ki lenne képes követni a maga világát, és zegzugos céltalan gazzal benőtt ösvényeit. Ezek mind elpocsékolt energiák. Gondoljon csak a síkföldre. Ugyan kit érdekelne mindez odalent.  Mert, ahogy mondta, ha két összeillő fogaskereket látunk, tudjuk ezek működnek.  Tisztán és világosan értjük, és saját céljainkra használhatjuk. Olyan súlyokat emelhetünk velük, amit magunk erejéből képtelenek lennénk. Irányítani tudjuk ezeket az erőket. Ez mindennél több, és higgye el, pont elég is. Racionálisan kell tekintenünk a köröttünk lévő dolgokra. Azt kell kutatnunk, milyen módon milyen, ahogy ön is nevezte trükkel lennénk képesek a saját magunk céljaira fordítani egyszerű tulajdonságait. A veszély pedig csak az ön világában létezik. Abban a moralizáló világban, ahol szükségszerűen előjelet kap minden cselekedet, pedig nincs ezekben egy csepp tulajdonság sem, ami a jó vagy rossz  címkével jelölhetnénk. Ezek hideg fémek egymásba kapaszkodva, és csupán az ön fantáziája próbálja magasabb jelentésüket keresni. Ugyan – legyintett újra. A mozdulatlanság a halál a mozgás a változás, az élet.
Tresar felállt az apró székről és az ablak elé lépett, kezét mélyen nadrágja zsebébe dugta.
- A mozgás az élet – ismételte ízlelgetve - micsoda hiábavaló, és szörnyű gondolat. De mondja csak! Ha ez a tulajdonságok nélküli mozgás, mindennek alapja lehet, ugyan mi szükség van ránk gondolkodó lényekre. Nélkülünk is ugyanúgy működhet minden. Nem-e pont arról van szó, hogy ennek a mozgásnak mi magunk adunk értelmet. Azzal hogy nem egy falevelet fúj a szél, hanem fogaskerekek forognak a mi céljaink szerint, nem emeli ez fölé a természetnek? És ha igen ha elfogadjuk, hogy ezen fogaskerekek mozgása számunka hasznosabb mint a síkföldre betörő árvíz, hát ezzel nem pont mi aggatjuk rá a jó vagy rossz zászlaját. A természetnek nélkülünk édes mindegy lenne melyik mozgást végzi, mi adunk jelentést ennek, csakis mi. És ha így van hát ezt a jogot ami a miénk miért ne vonhatnánk vissza magunktól megértve ezen tervezett mozgások valódi hiábavalóságát. Mit ér egy üres világban az a két fogaskerék, ha nincs senki aki ezt értelmezni lenne képes.
Frisch elkészülve a hátizsákjának bepakolásával, széles mozdulattal a hátára vetette.
- Induljunk! – mondta és az ablakon kifelé bámuló Tresar mellé lépett.
Tresar nem mozdult. Háta meggörnyedt mintha hirtelen fáradtság tört volna rá fejét lehajtotta.  Aztán visszanézett Metzre.
- Jól van. Induljunk hát – mondta végül és magához vette faragott sétabotját, hátizsákját vállára penderítette, és elindultak.
Kiléptek a szanatórium hátsó kapuján, és átsétáltak azon a füves területen, ami elválasztotta az utat a felhajtótól. Az út azonnal, és könyörtelenül emelkedni kezdett, mintha már most az elején tisztázni akarná az erőviszonyokat. Metz felnézet a csúcsra, ahová készültek, kissé jobbra a távolban apróbb felhőpamacsokkal körülvéve fenségesen szikrázott valami. Tresar rátámaszkodott botjára és Metz felé biccentett.
- Kereszt a csúcson. Az csillog úgy. Nemsokára saját szemével is meggyőződhet róla.
Libasorban folytatták útjukat, még a falu felső, utolsó házait hagyták el. Aztán balra elkanyarodtak, megkerülték az apró templomot át a keskeny hídon. Alattuk friss patak rohant a lépcsőzetes medrében, apró vízeséseket képezve. Most lenézve, ráláttak a falucska temetőjére. Aztán elmaradoztak a házak is. Először csak foghíjasak lettek, majd végleg eltűntek. Az út kanyargott és meredeken emelkedett, néha padok tűntek fel kilátással a völgyre.

A széles út elmaradt és fenyőfákkal szegélyezett ösvénnyé szűkült, a levegő pedig úgy lehűlt, hogy fázósan kezdték kabátjaikat összegombolni. Hamar délután lett. Tresar megállt és a közelben fekvő, hatalmas farönkre mutatott.
- Talán pihenjünk meg itt.
Elhelyezkedtek, és ettek. Frisch egy kopott fémkulacsot adott körbe.
- Ismertem egy férfit Bécsben. Hogy is hívták? – töprengett egy pillanatig - Ez az már emlékszem, Bernhardnak. Szóval ez az ember képzeljék, irtózott a színháztól. Sőt nem csak a színháztól, de még a színészektől is. Valahogy úgy okoskodott, hogy a színház, árulás, és elárulja a valóságot, és talán még fordítva is. Még arról is beszélt, hogy talán mi is színészek vagyunk, és hogy minket is rendezett valaki, és cselekedeteink nem önmagukért vannak, hanem valaki, vagy valami tervei alapján teszünk ezt, vagy azt. Hogy miközben fogom ezt a kenyeret, és beleharapok, talán nem is saját akaratomból teszem. Persze a kérdés továbbra is az, hogy ezzel együtt tervezett, vagy véletlen a következő mozdulatom. Ha ez a rendező, egy pillanatra megakadna, és valami elterelve a figyelmét, fogalma se lenne, hogy nekem például most mit is kéne tennem. Megakadna a kezemben a kenyér, és vajon abban a légüres pillanatban, megszületne-e a szabad akaratom.  Itt van Metz, aki konokul csak hallgat, és figyel, látszólag részt vesz mindenben, és mégsem. De kérdem én, ez a mi rendezőnk ugyan mi céllal helyezte közénk ezt a joviális embert.
- Kedves barátom – emelte fel a hangját Tresar- engedje meg, hogy megvédjem ezt a fiatalembert. –közben Metz vállára tette kezét - A mi Metzünk a céltalansága nem bűn, sőt, ez az egyetlen elfogadható viselkedés egy olyan világban, amiről igazából nem tudunk semmit. Hiszen hányszor említettem már, hogy a maga oly nagyra becsült cselekedetei mennyi bajt és kárt okozhatnak. De mondja csak, és mi lett ezzel a bécsi ismerősével?
Frisch a kezében tartott kenyeret vizsgálta, de még mindig nem harapott bele. Elmélyülésében meg sem hallotta Tresar utolsó szavait.
- Nézze csak! – mondta felriadva a bambulásából – van egy ötletem, tegyünk most egy kísérletet! Kérjük meg a rendezőnket, - és ujjával felfelé bökött az ég felé- hogy döntse el, mi legyen ezzel a kenyérrel. Sok lehetőség van. Dobjam a hátam mögé, harapjak bele, csomagoljam vissza? Aztán adjon egy kis időt nekünk, hogy mi magunk is hozhassunk egy döntést. Ezután hasonlítsuk össze a megfigyelteket. Kinek az akarata teljesül majd?
- Ha létezik egyáltalán ez a rendező! – tette hozzá Tresar és jóízűen beleharapott egy paradicsomba. Piros lé fröccsent a harapás nyomán.  – és különben is – folytatta csámcsogva teli szájjal- miből gondolja, hogy hajlandó szóba állni velünk? Egyáltalán képes bármit is üzenni számunkra? És ha igen, megértenénk mi ezt az üzenetet? Nézzék csak! – egy száraz megbarnult lehulló falevélre mutatott, ami kacsázva, pörögve hullott a föld felé - akár ez is lehet egy üzenet. – látja, és engem vádolt elvontsággal, misztikus bonyolultsággal.
- Kell, hogy valami módja legyen a kapcsolatteremtésnek. Vagy az egyetlen bizonyosság maga a bizonytalanság? – kérdezte elszontyolodva Frisch és még mindig a kenyeret nézte. Láthatóan képtelen volt eldönteni mi legyen vele. Forgatta ide-oda. A szájhoz közelítette, aztán meggondolta magát. Metz nézte egy darabig, majd hirtelen átnyúlt Tresar előtt, és elvette a kenyeret, és jóízűen enni kezdte. Tresar és Frisch elképedve bámultak. Aztán hangos nevetésbe törtek ki, és gratulálva veregették Metz vállát.
- Fiatalember kérem, bocsássa meg korábbi szavaimat, belátom maga igen bátor. Egy ilyen bonyolult paradoxont ilyen merészen megoldani! – mondta Frisch és ünnepélyesen kezet nyújtott. – De tudja most már részese lett a történéseknek. Most pöccintett egyet a rulett kerékben bukdácsoló golyón. – és feddőn fenyegette ujjával- Ha igaza van Tresar barátomnak, akkor most már a felelősséget is vállalnia kell mindazért, ami ezek után történik. Legyen az bármi.
 

szerintünk: (0/5)
értékelem: (3/5)

Szólj hozzá!


2009.02.22. 21:43 Metz

Goldberg Variations (2)

Tresar nekivetette hátát a hideg fémajtónak. Jobb kezében a finom vonású cigaretta, mélyen a mutató és a középső ujj közé csippentve, mely egy határozott vonalban engedte magából a füstöt.
- Ha egyszer se szívnék bele, akkor is végigégne. – magyarázta - Ez a Maria Mancini. Én magam nem engedhetném meg, hogy ilyen aromát szívjak, de vannak, akik tudtukon kívül gondoskodnak rólam. – cinkosan kacsintott, és mélyet szippantott az említett dohány neműből. 
Metz megállt. Fájdalmas arccal visszanézett Davos Platz felé, majd hátizsákját lassan leengedte a földre és lábának támasztotta. Gyakorlott mozdulattal megszabadult svájci sapkájától is, és szabad kezével hátrasimította haját. Aztán belső zsebébe nyúlt, olcsó mezítlábast húzott elő.  Tresar gyorsabb volt mint egy mesterlövész, és egy cigarettát nyújtott a sajátjából. Metz elfogadta. Először csak megszagolta, két ujjával finoman tömörségét vizsgálta, majd elismerően csettintett nyelvével.
- Ha elsőre próbálja – folytatta Tresar- ajánlom, vegyen egy mély lélegzetet a hegyi levegőből, mintegy tartalékot képezve a későbbiekre, aztán lassú szippantásokkal cserélje le a tartalék egy részét a Mancinival. Meglátja, hogy meglágyítja majd ezt a szúrós levegőt. Ehhez is csak hozzá kell szokni, össze kell csiszolódni vele. – gondosan felügyelte a folyamatot, majd az apró köhögésekre felnevetett - Ahogy látom maga azért sűrűbb levegőhöz van szokva.  Na, jól van, de most már döccenések nélkül is menni fog, figyelje csak meg. Maga  Simone de Beauvoire sem ajánlhatna jobbat Önnek. Ez ugyan keletre nem kapható márka – hunyorított újra hamiskásan Metzre és egy pillanatra elhallgatott - mégis úgy hiszem ízleni fog magának.
Metz elmosolyodott, majd kedélyesen átadta magát a dohánynak másik kezében sapkájával, és továbbra is a lenti városka felé pislogott.  Tresar Davos felé bökött.
- Én sem szívesen hagytam ott a „lapos földet”. Megmondom magának őszintén, nem is gondoltam, hogy itt fogok kikötni. Tudja honnan jöttem? Hagyja, sose találná ki. – legyintett lemondón a választ meg se várva - A hely neve Gádoros. Nem egy nagy város, de volt ott tudja egy rózsa nevelde. Csuda egy hely volt az. Na, annak a kertjébe járt mindenki. Tavasszal meg olyan illat volt a kert körül, hogy az egész város részegen botorkált abban az illatfelhőben. Éreznie kellett volna azt. – mélyet szippantott a levegőbe mintha még most is érezné - Aztán később csődbe ment, és mintha sose lett volna, szőlőt ültettek a helyére. – csóválni kezdte a fejét megrovón – Nem jó ez így. Valami veszteséges börzejáték lehetett a háttérben, mesélték nekem is csak, és hát Gádoros rózsák nélkül tudja, na, az már nem ugyanaz.  Mint Davos hegyek nélkül. – nevetett fel a gondolatra. -  Ismeri Ön Götzöt? Ha nem ismeri ne bánja, nem egy nagy elme.  De tudja, volt neki egy elmélete Gádorosról.  A városka másik végén, átellenben a rózsakerttel, volt ott egy mocsaras, lápos terület. Mivel annak közelében elviselhetetlen mocsárszag terjengett, azok a közeli földek voltak a legolcsóbbak mindig is. Termőterületnek is használhatatlanok, szürke agyagos mállósan taszító volt ott minden. Jó területek voltak viszont ahhoz, hogy mindenféle gyártelepek, raktárak települjenek oda, már csak az olcsó telkek miatt is. Sokan kezdtek el ingázni Gádoros felső és a gyártelepek között, munkások, akik korán keltek és késő este tértek haza, de legalább volt munkájuk. Minden reggel hajnalban átvágtak a rózsakerten, a zegzugos tiszta ösvényeken, aztán megmászták a városka apró egyetlen dombját, elhaladtak vasútállomás halványan fénylő épülete mellett, le a mocsár széléig. Ott aztán két úton indulhattak el. Vagy átvágtak a láp bűzös, de azért alapvetően veszélytelen, Gádoros ősideje óta kijárt egyenes útján vagy megkerülték a területet. Mondanom se kell, a lápon át vezető út rövid volt, de lehangoló, a kerülő út vidámabb, de vagy jó negyven perccel hosszabb. Götz elmélete szerint a rózsakert és a láp antitézise határozta meg akkoriban a városkát. A lápra válaszul szükségszerűen jött létre a rózsakert, megteremtve az egyensúlyt. Mint mondtam Götz sose volt egy briliáns elme, de azért meg volt a magához való esze, nem hitt nagy eszmékben, ahogy mondogatta mindig is : „Mert minden eszme a gonoszságot szolgálja szükségszerűen”. Ez a gondolat azonban megragadt benne és rágta – rágta folyton, mert se lenyelni se kiköpni nem tudta. A város még hajlott is arra, hogy elfogadja mindezt, mert mindenki érezte azért, hogy reggel, ahogy áthalad a rózsakerten, valahogy vidám jó illatúvá válik, míg a lápban a rossz gondolatok bűzös kipárolgásában teltek a sietett séták. Hazafelé aztán fordítva, mérgelődve lehajtott fejjel vágtak át a mocsáron és aztán a rózsakert minden gondot kimosva fejükből jó illatúan engedte útjára a hazatérőket. Jó ez így, gondolta akkor ezt mindenki. 
– Tresar lepöccintette a hamut a cigarettájáról, óvatosan megfújta, hogy a parázs új életre kapjon. – Látja? Mancini. – és bólogatott hozzá elismerően. – Szóval, történt aztán hogy ez a Götz, szokásához híven hazaindult a többiekkel, a munkanap végeztével, mint rendesen. Még sietett is, mert a férje, aki a szomszéd városban volt valami fogalmazó, lelkére kötötte igyekezzen haza, mert vendégeket vártak, tudom is én talán rokonokat. Mivel sietett természetesen a lápi utat választotta, mint a legtöbben a hazatérők közül, ez nem is volt kérdés. Hanem aztán már látták a Gádorosi dűlőt amikor Götznek eszébe jut, hogy minden kulcsát bent hagyta az üzemben, és hát azok nélkül reggel még a saját lakását se tudja bezárni, merthogy a férje még hamarabb indul reggel majd, mint ő. Nem volt mit tenni, mint visszafordulni, felkopogtatni a bácsit, aki este vigyázott az üzemre, megkeresni az elhagyott kulcsot és indulni újra. Még elrohantában hallotta, hogy az őr utána kiált: ”kerüljön kedveském, kerüljön”. 
Götz a szokottnál is bosszúsabban nekivágott az útnak újra. Dehogy került ő! Hiszen már igencsak késésben volt, egyszóval kapkodta lábát át a lápon keresztül.  Na, ez az a pont ahonnan olyan furcsává válik a történet, és a szájról szájra rárakódott színezék alól már nehezen kikaparhatóvá. Lényeg, hogy amint megint kiért volna a lápból, eszébe jut, hogy most meg a nagy rohanásban a pénzét felejtette ott, méghozzá az őrbódé korlátján, mert amikor bekopogtatatott a bácsihoz és várta annak előkerülését hát addig is keresgélte táskájában a kulcsait, és sorba kipakolt belőle mindent. Csak ott felejthette, mert most nem találja, hiába is kutatja mindenütt. Innentől kezdve sokan, sokféleképpen mesélik a történetet. Valaki állítja, hogy nem kevesebbszer, mint tizenháromszor ment még vissza Götz, különböző ott felejtett dolgokért, mindannyiszor meg is találva azokat, és valakik pedig lápi lidércfényeket is beleszőnek a történetbe. Én magam nem állítok semmi ilyesmit, de egyvalami, tény. Miután a rokonok és a fél város hiába kereste őt a mocsárban, és már mindenki hitét vesztve hajnalban hazafelé botorkált a rózsakerten keresztül, hát ott találják meg, nem messze a sétaúttól a rózsák között igen cudar állapotban. Körülötte hatalmas területen tövestül, ágastul kitépett rózsák fekszenek szanaszét, mintha valaki eszeveszett dühvel támadott volna a növényekre, tépte és aprította volna őket. A felfordulás közepén pedig Götz feküdt, békésen aludt mintha otthon lenne a dunyhák között, csak a keze volt véresre karmolva a tövisektől. Götz másnap nem sokra emlékezett, de azt mesélte, hogy életében nem aludt még ilyen jót, mint ott, a veszélyesen bódító rózsakertben. – Tresar elnyomta a Mancinit a fémajtón, ahol az elszíneződésből régi cigarettavégek megfakult emléke sejlett fel. Kinyitotta a nagy barna fémajtót és invitálva intett Metz felé – na, jöjjön, keresünk valami magának való munkát – aztán egy pillanatra elgondolkozva megállt, és félig az ajtóban állva visszafordult – Tudja, sokat gondolok Gádorosra. Nemrég jött valaki onnan és az mesélte, hogy a rózsakertből szőlő lett, a lápot meg lecsapolták, és beépítették. Akkor jutott először eszembe, hogy talán nem jó ez így. – aztán elgondolkodva megvonta a vállát- De hát mit tehetnénk. A világ megint elmozdult egy kicsit a fejünk felett.
– Metz még utoljára visszanézett Davosra, a csendes, nyugodt, kiszámítható városra, aztán követve Tresart belépett az ajtón.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (3,7/5)

Szólj hozzá!


2009.02.14. 22:32 Metz

Goldberg Variations (1)

Kitaposott ösvény.  Kétoldalt fenyőfák. Szabadon lóbálva kezét igyekszik felfelé, hátán szegényes hátizsák.
- De ki Ő?
Jelen pillanatban engedtessék meg számunkra, hogy erről több információval ne szolgáljunk. Azonban figyeljük, mi történik. Most fordul épp az úttal, ott ahol a fák elmaradoznak, és kaptat egyenest ide.
- Hol is vagyunk most?
Davos!
- Úgy érted az a Davos?
Az! A svájci! Lent a falu álmosan nyújtózik az eltévedt ködfoszlányok alatt, de türelmes kidolgozás persze máshol. Még egy két lépés, és megérkezik oda, honnan az ösvény úttá szélesedik, és belefolyik a balról kanyargó autóútba.


 

- Beszéljünk kicsit az idegen ruházatáról!
 Hát kérem. Barna, igen poros vászonnadrág. Viseltes ing. Szintén barna, de a nadrágtól árnyalatában feltűnően elütő zakó.
- Figyelmes néző, mit vehetne még észre rajta?
 Svájci sapka! Alóla kétoldalt fekete, vékonyszálú haj bukkan elő.  Most leveszi a sapkát, balkezében tartja, és jobb kezével végigsimítja haját. Önkéntelen mozdult. Inkább szól a pihenésnek, mint a szerelvényigazításnak. Egyik lábával előre lép, és kezével rátámaszkodik. Felfelé néz, a tüdőszanatórium irányába. Tekintetével keres valamit. Aztán megtalálja. A szanatórium hátsó bejáratát.
- Honnan indult, és mikor?
Elárulhatjuk! Metzből indult, és a mai napon pontosan egy hónapja. Munkát keres. Próbálkozott lent a faluban is, de ide irányították, hátha akad ott valami a betegek körül.
- Miért fontos Ő számunkra?
A nem létező történet szempontjából, fontos mellékszereplő. Mivel a későbbi emlékezet, majd kihagyja minden hozzá vezető, és a cselekedeteiből kiinduló eseménysort, ezért szabadon mozoghat az igazi történet főszereplői között. Hatalmas szabadság ez. De óvatosnak kell lennie, nem szabad, hogy nyomot hagyjon.
- De lehetséges ez?
Engedjük meg fizikai tudásunk ellenében ennek lehetségességét. Sőt, előlegezzünk számára bizalmat, mely során megengedjük, hogy a történet apró foszlányait, hangulatait, talán még a lényegi mondanivalók tartalmi részleteit is birtokolhassa anélkül, hogy attól kellene félnünk, hogy tervezetlen mozgásával helyrehozhatatlan változásokat okozna azokban.
- Szabad-e szánalmat éreznünk ezen, mellékszereplői jellem iránt?
Semmiképp! Jelen pillanatban boldog és elégedett sorsával. Bizonyos sikereit, melyeket mosolyával és a hangjával kapcsolatosan a fiatal mosónők és egyéb szolgáló rendű fehérszemélyek, illetlen, de természetes cselekedeteikkel tápláltak, teljes megelégedést okoztak számára.
- Mit tudunk hibáiról?
A sok felsorolni sem érdemes jellemzők helyett, talán egyet érdemes kiemelnünk.
- Mi lett légyen az?
Furcsa viszonyban állt a valósággal. De itt óvatos megfogalmazás szükséges részünkről, nehogy valaki félreértse benyomásainkat. Az állandó késztetése, hogy a valóságot saját képekkel, eseményekkel egészítse ki, soha nem az önös érdekek vezérlő elve volt, hanem inkább vette figyelembe a hallgató azon belső igényét, hogy mint befogadó szívesebben áldozza idejét egy számára érdekes, és színes leírásának, mint ennél kevesebbnek. Azonban lépjünk most egyet a hegyen történt események leírásával is. A szanatórium hátsó bejáratánál egy szolgáló álldogált és egykedvűen cigarettázott, lustán egyik keze zsebében, hátát nekivetve a nehéz fémajtónak.  A dohányfüst lassan tekergett lefelé a lejtőn, és amikor hősünk megérezte illatát különös emlékek idéződtek fel benne.
Hol érezhette ezt korábban?
Ha emlékei nem csalnak, gyermekként egy anyagiakban gazdag, stílusában leereszkedő, helységei birtokában parkettás, és tolakodóan fényűző gyártulajdonos szobájában érezte elsőként, és mindeddig utoljára ezt az illatot. Most valahonnan felrémlett a dohány neve is: Maria Mancini.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (3/5)

Szólj hozzá!


2008.11.16. 22:36 Metz

In Flanders Fields

Flamand mezőkön

John McCrae (1872-1918 Ieper) 

Fordította: Metz

Flamand mezőkön pipacsok nőnek
hol fehér keresztek előtörnek
Ott van alant a mi helyünk

Míg felettünk a pacsirták szóltak
bátor hangon az égig hatoltak
mi nem hallhattuk itt lent őket
mert köröttünk fegyverek bömböltek
S ím így most halottak vagyunk

Mind éltünk és szerettünk
még egy rövid nappal ezelőtt
és most parázs nap áztatja testünk
a Flamand mezőkön hol mind elestünk

s folytatva harcunk az ellenséggel
elhulló fáradt kezünkkel nektek átadva
a fáklyáinkat ti tartsátok most a magasba
és ha hozzánk hűtlenek lennétek
mi majd nem nyughatunk mélyén a sírnak
míg a Flamand mezőkön szelíden
ujjaink közül a pipacsok nyílnak
 

 

In Vlaamse velden

Papaver bloeit in Vlaamse velden,
Waar rij aan rij de kruisen melden
Dat wij hier liggen; in de lucht
Zingt fel een leeuwerikenvlucht
Nog boven het geschut te velde.
Wij zijn de Doden. Dagen snelden
In ochtenddauw, in avondlucht,
In liefde heen, tot men ons velde
In Vlaamse Velden.
Laat onze vijand dat ontgelden:
Neem nu de toorts die wij omknelden
Over en hef haar in de lucht.
Wij vinden, als u bent beducht,
Geen rust hoe ook papaver bloeit
In Vlaamse Velden.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (4,3/5)

Szólj hozzá!


2008.11.14. 17:08 Metz

Bloomsday – szerkesztés alatt


Mulligan térdaljig feltűrt vászonnadrágban állt, és a láthatár ködbevesző kompjait kémlelte. A dagály hullámai egyre feljebb csapkodtak meztelen lábszárán, néhol már belemarva a nadrágja felsodort fehéres varrásaiba.  Hideg volt. Reggel még a köd, és a széltől meggörbülve furcsa szögben szemerkélő eső is, ami mindenhová beszivárgott, a ruhánk alá, és a lélegzetünkkel a bensőnkbe is. Átjárt minket ez a sós nyálkás levegő. Aztán hirtelen a délután felszárított mindent. A part homokja pergőn süppedőssé vált, és mi is mezítláb sétáltunk a karcos törött kagylóhéjak között.

Mulligan ekkor felélénkült, és egyre bátrabban gázolt bele a hideg északi tenger hullámaiba. Néha eszelősen vigyorgott, és hol hosszan előre, hol pedig rendesen lemaradva futkározott a sekély vízben, és minden porcikájában úgy tűnt megőrült.
- Látjátok? – kérdezte túlkiabálva a szelet, és a messze elveszőben lévő komphajókra mutatott. Közelebb mentünk, hogy megnyugodjon, és hogy ne kelljen rekedtre ordítoznia magát.
- Hajók. - mondta unottan Bloom és vállat vont. Kezével kigombolt esőkabátjának zsebeit tapogatta, cigaretta után kutatva. Rossz szokásához híven egykedvű volt, és ezt megpróbálta mindenkire átragasztani. Ha nem sikerült durcás lett, és duzzogva tüntetett. Pont, mint most. Ha Knokke előkelő társasága nem ugyanitt korzózik, talán ki is köpött volna, de így csak tüntetőleg hátat fordított. Mulligan ostobán pislogott erre a gyerekes durcás elutasításra.  Aztán elnézett a tenger felé.
- Hát nem értitek? - Egész karját mereven kitartva, ujjával a messzeségbe bökött. Engedelmesen közelebb léptem, nem törődve Bloom morgásával.  Még egy lépés, és egy vonalba kerülök a követelt iránnyal. Hirtelen lábfejemen átcsapott egy hidegen habzó hullám. Az érzés furcsán ismerős volt. Megéreztem valamit abból az iszonyú energiákból, amik összefutottak itt a lábam alatt, és emlékezni kezdtem mindenre, ami hasonlóan már rég megtörtént, talán ugyanígy, de persze nem ugyanitt. Megéreztem a nagy, és sima kavicsok csúszósan hideg érintését a kavicsbányák átlátszó tiszta vizében, hangokat hallottam ismerősen borúsakat, ígéreteket fenyegetéseket, be nem tartott eltökéltségeket. Egyszóval szabad, és zaklatott nyarakat. Aztán az érzés, ahogy jött, a következő hullámmal beterített lépéssel már tovább is állt. Szememmel követve a mutatott irányt, értelmezni próbáltam annak jelentőségét. A látóhatár messze homályos ívében, ahol úgy hittem a föld maga alá kanyarodik, ott voltak azok a hatalmas hajók. Úgy álltak össze – vissza, érzékelhető mozgás nélkül, mintha csak a szél fújta volna őket oda, és aztán megfeneklettek, megragadtak az időben az út kezdő és végpontja között. Mulligan kezéhez közel sirályok lebegtek a szembeszéllel, hegyes szárnyvégük apró kiszámított mozdulásával tartva magukat a magasban. 
- Látod már? – kérdezte újra. – Látod, hogy egy irányba mutat minden? Hogy itt ahol a kezem összeér azzal a távoli elvesző ponttal, milyen tiszta a levegő? Hogy törik meg a fénynek és mindennek az útja, ahogy áthalad ezen a folyosón?
Meredten bámultam, aztán bólogatni kezdem, hogy: „ aham” meghogy „de érdekes”. De persze hiába kancsalítottam egyre erősebben, nem láttam semmit a tenger sós kipárolgásán kívül. Agyamat más hangok hívogatták messzebb mögülünk. Lassan elfordítva a fejem a hangok irányába pislogtam, miközben Mulligan abban a hitben, hogy végre más is látja, érzi, amit ő tovább csacsogott.
- A fény valahogy utat talál onnan. Apró részecskékről ugrál tovább és tovább egész idáig. De ezek a részecskék aztán képtelenek kilépni ebből a saját maguk gerjesztette fényből, megbabonázva tovább sodródnak, de úgy hogy aztán kövessék ezt a csatornát vagy „tudomisén” folyosót. Mindez meghazudtolja a fizika szabályait, fittyet hány arra a temérdek tudásra, amit igaznak véltünk, mert eljött a következő pillanat. – mondta átszellemülve és teátrális mozdulatot tett a tenger felé, mintha át akarná ölelni az egész előtte elterülő víztömeget. Bloom ekkor ért közelebb.
- Jah, mint a „toronyban” pont mi? Mi a fenéről beszélsz ember? Miféle következő pillanat? Nincs itt semmi, ami eddig ne lett volna. Víz, nap, hajók, homok. Nem nagy ügy.
Mulligan vigyorogva legyintett, és folytatta.
- Bloom nem látja! – sóhajtott. - Mert nem is érti mit kéne nézni. Kedves barátom, ugye adva van a tudásunk, hogy ezt a kavicsot én elengedem, akkor az keresve az energiák közötti bonyolult egyensúlyát, addig közelit a föld felé, amíg az a további közeledését az már megakadályozza, egyszerűbben fogalmazva leesik. – fordult Bloom felé. Bloom nem válaszolt csak horkantott egy nagyot.
- Szóval – folytatta Mulligan – honnan tudod, hogy ez mindig ugyanígy történik majd? Mi garantálja, hogy sokmilliárd elengedés után is, újra ez fog történni? Csak azért mert szeretjük ezt az állandóságot?
Bloom ekkor hátsózsebébe nyúlt és egy gyűrött bankót vett elő.
- Itt egy ötvenes, hogy leesik! –kezdte.
- Nem ez a lényeg! – vágott közbe Mulligan. – A lényeg az, hogy biztosra nem tudhatjuk. Soha, de soha, nem tudhatjuk biztosan, hogy a következő pillanatban milyen, esetleg új játékszabályok lesznek érvényben. Persze nagyvalószínűséggel én elveszteném ezt a pénzt. De biztosra nem tudhatjuk, és ez a lényeg. Mert mi van, ha teszem azt holnaptól ez a kavics minden leesés előtt a másodperc egy milliomod része alatt elsőre felröppen, majd még egy milliomod másodperc alatt visszazuhan, aztán a megszokott módon tovább közelít a földhöz? Észre se vennéd, hogy megváltozott valami olyan vakon bízol és hiszel abban, hogy a világ nem változik. Te mit szólsz ehhez? – kérdezte feltehetőleg tőlem.
- Én nem tudom – mondtam eltűnődve, minden érdeklődés nélkül és még mindig a hangok forrását kerestem. Feljebb, ahol a homokos part elveszíti a kapcsolatát a tenger hullámaival, négy ember nevetett és futkározott. Egyikük távolabb a többiektől, két kezében egy - egy kerek színes körrel, hosszú sok méter vékony fehéren szikrázó zsineget húzva maga után hátrált. A zsinegek nagy hasat eresztettek a szélben, és finom hullámok futottak végig rajtuk, mint a szél cibálta pókhálókon. A szálak másik végei elhasaltak a homokon, eltűntek a lábak alakította apró buckák és mélyedések között, aztán újra előbukkantak, és onnantól kezdve már feszesen terhelten haladtak a csoport egy másik tagjához, pontosabban az annak kezében lévő színes feszített szárnyú sárkányhoz. A sárkány billegett, ahogy a szél egy - egy pillanatra belekapott az orkán anyagba, néha aprón megugrott mintha alig várná már a repülést. Aztán a lány magasra emelte a feje fölé, a sárkány orra hol előre a föld felé billent, hol meg túl magasra hogy hasát az égnek mutatta, aztán egyszer csak az irány és a szög elérte az optimálist, és a szél hirtelen feldagasztotta a könnyű szerkezet közé feszített anyagot. A sárkányt átjárta az erő. A tenger a szél ereje, és megugrott, elsőre nem is emelkedett csak hátravetődött, de ahogy a zsinegek megfeszültek és a szél teljes ereje nekifeszült, meglódult és őrült iramban emelkedett, míg a zsinór már nyíl egyenest tört felfelé, szinte derékszögbe. Aztán a magasban nagy imbolygó nyolcasokat írt le, hirtelen irányváltásra kényszerítve az arra repülő sirályokat. A vörös járókockákból kirakott promenádon többen megálltak és a homlokukhoz nyomott kezükkel árnyékolva a szemükbe vakító a napsütést figyelték az égi jelenséget.
- Mert mi van, ha pont ma, pont ebben a pillanatban változott meg a világ? – folytatta Mulligan – nem zavartatva magát a teljes érdektelenségtől.
- Talán történt valami, valamikor, aminek a hatása most érvényesül. Mondjuk ma reggel június 15–én történt valami ott arra. – Újra a tenger felé mutatott egyik karjával megjelölve az irányt – és haladt tovább arra – folytatta és másik kezével ellentétes irányba bökött. Úgy állt ott a hideg habzón hintázó vízben, mint egy eltévedt madárijesztő. Két karját kitárva, feszesen, jobb keze mutatóujjától bal keze mutatóujjáig, és akkor nem is tudta mennyire igaza volt mindenben! Másnap majd Finnegan felébred, Mulligan őrülten táncba kezd a toronyban a tűzhely körül, én meglátogatom, majd görögül hablatyol, és „csücskét” emlegeti. Aztán Bloom is felébred.

 

szerintünk: (0/5)
értékelem: (4,3/5)

Szólj hozzá!


2008.10.27. 19:08 Metz

Ő egymaga

- Frázis mire emlékszik a világ. Az agyunk renyhesége. - Olyan suttogva mondta mintha titkokat árulna el. Titkokat osztana, miközben olyan ostobán bámult szürke kifejezéstelen tekintettel, hogy nyíltan megleshettem unszimpatikus, kissé félrebillentett fejét. Kidülledt szemek beesett áll, kissé nedvesen nyitva felejtett ajkak, jellemző tünetei valaminek, ami taszított mindig is.  Hamarosan az lesz ami, még egy apró szikrát hozzá tesz majd a bűnös halhatatlan lelkek alsó világához. Csúnya volt a lelke és nyálkásan mocskos, híján mindennek, amit valaha tisztelni véltem. – Frázisra emlékszik a világ! – Mondta megint. Valahol hallotta, és azt büfögte fel kérődzve, hogy aztán újra lenyelve kezdődjön minden elölről.  Szörnyű példája volt annak, miért érdemes otthagyni azt a biztonságos és védett helyet, amit kiárusított az együgyűség. Ezek ott egymásba kapaszkodva és egymás képébe vicsorogva betöltik a teret, és elszívják a levegőt.
Aztán kilépett az ajtón, de sötét menthetetlen belsője árnyékként még sokáig ott maradt, befészkelve magát a sarkok pókhálós rejtekébe. A tükörből, a homályos előszobában a foltja sötéten feldereng még most is ha szemem sarkából elkapom.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (2,3/5)

Szólj hozzá!


2008.10.22. 18:17 Metz

Dacos és esős leuveni napok.

Dacos és esős leuveni napok. Aztán végre süt a nap. Élesen erő nélkül. Turisták kezükben fényképezőgéppel vadásznak. Mert nem tudjuk, (ők se) mire kéne, mire érdemes majd.

Aztán jönnék fel, de megállítanak és hollandul kérdeznek. Mosolygok és nem értem. Aztán másképp, hogy itt minden kihalt – nehezen értem ezt is – és hogy kik élnek itt. Megnyugtatom őket, hogy diákok, és majd este lesz élet, és hogy ez egy szép hely nézzenek körül satöbbi… Bizonytalankodnak, az egyik téblábol erre – arra, és a helyiekből jellemzően hiányzó gátlásosság megakadályozza, hogy higgyen nekem. Úgy érzi, Ő képes megítélni a dolgokat úgy, ahogy azok, önnön maguk természetéből adódnak. Helytelen kifejezéseim még inkább elbizonytalanítják. Szemüvegéért nyúl és azzal gesztikulál. Szememmel óvatosan követem az arcom előtt himbálódzó fémes keretet és udvariasan bólogatok. Hallgatom, ahogy elmagyarázza nekem azt, amit magam – helyzetemből adódóan - jobban tudok, hiszen én itt élek, és ezzel az „éléssel” birtoklom mindazt, ami a dolgok egyértelműsége mögött megbújik. Mert ez csak nekem, csak így mutatja meg magát, egy hajnalban, amikor a kikopott macskaköveken botladozom, amikor este ráérősen papucsból egyre kicsúszó lábbal a nedves kőlépcső első fokát keresem, amikor kinézve az ablakon az esti fények utolsó vilanását látom a spanyol negyed vöröstéglás falán. Aztán már közelebb is lép, mintha ismernénk egymást, úgy magyaráz, barátilag, de én látom rajta azt az idegenséget, amik a születés hely apró, de mélyen gyökeredző különbségeiből adódnak. Arra gondolok, ha csak elmennénk egymás mellett szótlanul, hanyagul, a nyelvi hiányok sunyi eltagadásával, én akkor is látnám rajta azt az idegenséget. Megérezném.

Vajon milyennek látnak ők engem?  Milyen idegenséggel árulom el magam? Mi az az apró mozdulatom, gesztusom, hajam fésülése, ruhám gyűrődése, ami leleplez. Mint a városháza dohos pályaudvarra emlékeztető termeiben, ahol kézzel - lábbal magyaráztuk, hogy Magyarország bizony már Európa és tessék nekünk elhinni. Türelmetlen pillantással elővette az ítéletet tartalmazó füzetet, aztán felcsapta és megnézte hol is van az a híres ország, amit Ő ugyan még soha nem, de ezek a furák itt előtte emlegetnek. Aztán csak csóválta a fejét, és megállapította, hogy ez bizony még kevés, merthogy ez még nem teljes tagság, és hiába ellenkeztünk, akkor is maradtunk azok, akik vagyunk és voltunk számára. Idegenek.

szerintünk: (0/5)
értékelem: (3,4/5)

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása