Metz

Dacos és esős leuveni napok. Aztán végre süt a nap. Élesen erő nélkül. Turisták kezükben fényképezőgéppel vadásznak. Mert nem tudjuk, (ők se) mire kéne, mire érdemes majd.

Aztán jönnék fel, de megállítanak és hollandul kérdeznek. Mosolygok és nem értem. Aztán másképp, hogy itt minden kihalt – nehezen értem ezt is – és hogy kik élnek itt. Megnyugtatom őket, hogy diákok, és majd este lesz élet, és hogy ez egy szép hely nézzenek körül satöbbi… Bizonytalankodnak, az egyik téblábol erre – arra, és a helyiekből jellemzően hiányzó gátlásosság megakadályozza, hogy higgyen nekem. Úgy érzi, Ő képes megítélni a dolgokat úgy, ahogy azok, önnön maguk természetéből adódnak. Helytelen kifejezéseim még inkább elbizonytalanítják. Szemüvegéért nyúl és azzal gesztikulál. Szememmel óvatosan követem az arcom előtt himbálódzó fémes keretet és udvariasan bólogatok. Hallgatom, ahogy elmagyarázza nekem azt, amit magam – helyzetemből adódóan - jobban tudok, hiszen én itt élek, és ezzel az „éléssel” birtoklom mindazt, ami a dolgok egyértelműsége mögött megbújik. Mert ez csak nekem, csak így mutatja meg magát, egy hajnalban, amikor a kikopott macskaköveken botladozom, amikor este ráérősen papucsból egyre kicsúszó lábbal a nedves kőlépcső első fokát keresem, amikor kinézve az ablakon az esti fények utolsó vilanását látom a spanyol negyed vöröstéglás falán. Aztán már közelebb is lép, mintha ismernénk egymást, úgy magyaráz, barátilag, de én látom rajta azt az idegenséget, amik a születés hely apró, de mélyen gyökeredző különbségeiből adódnak. Arra gondolok, ha csak elmennénk egymás mellett szótlanul, hanyagul, a nyelvi hiányok sunyi eltagadásával, én akkor is látnám rajta azt az idegenséget. Megérezném.

Vajon milyennek látnak ők engem?  Milyen idegenséggel árulom el magam? Mi az az apró mozdulatom, gesztusom, hajam fésülése, ruhám gyűrődése, ami leleplez. Mint a városháza dohos pályaudvarra emlékeztető termeiben, ahol kézzel - lábbal magyaráztuk, hogy Magyarország bizony már Európa és tessék nekünk elhinni. Türelmetlen pillantással elővette az ítéletet tartalmazó füzetet, aztán felcsapta és megnézte hol is van az a híres ország, amit Ő ugyan még soha nem, de ezek a furák itt előtte emlegetnek. Aztán csak csóválta a fejét, és megállapította, hogy ez bizony még kevés, merthogy ez még nem teljes tagság, és hiába ellenkeztünk, akkor is maradtunk azok, akik vagyunk és voltunk számára. Idegenek.