Metz

Lírai előkép egy új évhez

Átverekedtük magunkat az első bizonytalan dombokon tovább a hegyoldal füves bokros oldalában szigetekként szétszórt kőhalmokon egyikről lépve a másikra kezünkkel megtámasztva egymást hol eldőlni készülő vékony ösvények kanyarogtak és a napmeleg lapos köveken fekete szalamandrák pihentek léptünkre álmos riadásba kezedbe vettél egyet lehelve rá ő csak becsukta szemét és várta hogy a hideg lélekpárát a szél szétsodorja majd szabadulva elillant mint a reggeli ködcsepp érintése a hosszú száraz fűszálakon ahogy átáztatta bakancsunk varrását és nyirkos lépésekkel haladtunk egyre magasabbra hol eltűnt csapásunk végtelen kavicsos térbe fulladt és bámultuk a holdtáj megigézett báját és a levegő eltűnni készült megritkulva kapkodtuk nem tudva hol szivárog a lélegzet bordánk alól sajgón feltörő kifulladt szavakkal úgy irányítottuk egymás nyomát míg végre az emberkéz emelte romos kapuhoz nem értünk hol a sápadt őr biccentett és engedett utunkra nézve sokáig botladozó poroszkálásunk majd kiáltott utánunk Hast du Angst? nem nézve hátra néztünk össze aztán újra hallottuk még messziről is utánunk érve hangja Wovor hast du Angst? kérdezte mindaddig míg el nem vesztünk a kanyargón feltámadó úton sajgó combizmunkra támaszkodva nevettünk fel az őr mitikus jelenésén kuncogva Bázeň-nek keresztelve helyeztük őt velencei gondolásnak ki az árról érdeklődve csak annyit mondott „Sie werden bezahlen” sokat sejtetőn megidézve a véget borzongás futott át s mosolyunk megfakult egyszerre elmúló hangulat kerített minket körbe oly hirtelen elcsendesedve értünk a csúcsra mint két megszeppent gyerek és siettünk gondolatunk szebb látványhoz űzni léptünk rögtön a szikla szélére és néztünk messze le a városra az egyetlenre ami létezik és mert a többi csak képzelet bizonyíték nélkül aquinói érvekkel kerestük a változást mely a mindig van mozgásban megtalálja a mozdulatlan mozgatót de sokáig nem leltük mi sem csak az Umwertung aller Werte sodort minket tovább és a tanács hogy majd az éjszaka hát mást mit tenni nem tudván az időt kergettük a napfényben megszáradt szegényes fűben elfeküdve hosszan filozofáltunk az ember önérték cél szolgálatában elmondva sokszor egy és ugyanazt nevetve újra hogy nem ezt akartam írni csak elírt engem ez a mondat de a hosszú nap végül átbukva lesiklott az ívén felgyúltak lassan a lenti fények ahogy az apró ablakok visszatükrözték felettük a csillagok hamis képét és terült előttünk is el a város vidám hangja elért minket míg mi csak álmodón néztük hogy sóhajt Edle Einfalt und stille Größe a haldokló nap visszhangfénye csókot nyomott kezünkre mit a tenyerünkben hazavittünk.