Metz

A kerék rovátkáiban, a csontból faragott rulett golyó céltalan pattanásai, fület bántóan élesek voltak. Az asztaltársaság visszatartva lélegzetét várt a remény pillanataiban, amikor még minden lehetségesnek tetszett. A súlyosan leomló vastag függönyök mögött, a kaszinó ablakán kívül, emberek haladtak el a szürkülő délutánban. Rezeda figyelte ezeket a pillanatra feltűnő alakokat. Most hirtelen vágyat érzett, hogy itt hagyjon mindent, és messze meneküljön erről a vesztőhelyről. Belemerüljön a kinti világba, tisztán és ártatlanul. Hogy éljen, úgy nevezetesebben. Munka után rózsakertbe járni, társaságba és négyszemközti magyarázkodásba bonyolódni egy Demi-Vierge-el. Végtelen boldogságos ügyeket intézni. Falusias hűvös illatokat árasztó spájzokról álmodott, és a választófejedelem titkos szobáiról. Odavarrni magát valahová, mint valami pertlit, így kell visszatérnie a világba. Végigkocsizni a Zugligeten, figyelni a meggybortól megszerelmesedett piros arcokat a Fácán teraszán. Mind regényes alak.  Vesztőhelyen vagyok – gondolta megtörten újra, és megcsípte szemét a sokat gondolt idézet. Derekát kiegyenesítette, állának tartást adott. Aztán mint valami verset mondta magában:
„Hajnóczy, limonádéval hűtögette vérét. Nyugalommal lépe a szekérhez. Fellépvén a hágóra, egy közember segíteni akart neki. Visszatekinte a katonára:
   – Ne fárassza kend magát; én saját erőmmel is fellépek.”
Elmúlt tekintélytisztelő század után, a kopott kövezeten ugyanazon nyomokba ahol ők jártak, most mi bukdácsolunk, és a szélben megbolondult kék ruhákat nézzük, miközben ser és szaftos hús illatát viszi a szél.