Metz

Az igazi változást nem az enyhülés hozta meg, mert mindenki tudta, érezte, hogy ez nem az évszakok természetes arasznyi mozgásának összegyűlt terhe, ami majd behömpölyög a városkába lehűtve a porladó homokszínű falakat, hanem valami ennél sokkal erőteljesebb, sokkal kiszámíthatatlanabb közeledik. A partot szegélyező éttermek, kávézók, fagylaltozók, az egymás mellé rendeltség kényszerű ismeretsége okán, cinkos összekacsintással, egy – egy odavetett idegen ejtésű névvel köszöntve a másikat, serény munkálatokba kezdtek a most még vakító napsütésben szikrázó teraszokon. Kézi csörlőkkel mozgásba hozták az asztalok feletti sátortetős ernyőket, és a pálmákkal szegélyezett korzóból kihasították kicsiny védett területeiket. Kedvetlenül jártam a part szokott útvonalát megtorpanva az ismerős pincérek láttán, akik úgy néztek rajtam keresztül, olyan ügyesen kerülték ki jelenlétemet, amivel egyenest azt üzenték: ha figyelmet akarsz, hát gyere be, rendelj valamit.  És még azt is, hogy: mi nem vagyunk barátok, csak azért érdekelt, amit tegnap borgőzös eltúlzott gesztikulálással magyaráztál, mert közben sorba rendelted a sangriákat. Elhaladtam a taxi állomás mellett, egy utcával beljebb kerültem a parttól, a tenger és köztem többszintes villák, és németeknek fenntartott a luxus látszatát keltő parti hotelek sorakoztak. Zsibvásár jellegű kirakatok, olcsó halsütödék angoloknak hirdetve, és egy fogorvos.  A sor végén ahol a sziget megmutatja már a turisták nélküli igazi arcát, apró zugban megbúvó kávézó állt. Teraszán fémkeretes székek dülöngéltek kábultan a melegtől. Semmi vendégcsalogató tábla, csak tisztán maga a funkció, itt kávét és italt mérnek. 
A felügyelő két ujjal, piperkőc mozdulatok kíséretében itta a feketéjét minden korty után megtörölve száját, és mosolygott, majd eltúlzott barátkozással intett, invitált foglaljak helyett itt, a társaságában. Rendeltem, de udvariatlanul a távolban felsejlő hegyeket bámultam.

Felettük fekete gomolygó felhők távoli sávja. Nem vettem le róluk a szemem, még akkor sem, amikor a felügyelő már L.I. -ről kérdezett. Tudtommal elutazott. C.H. - val futott össze korábban. Valójában ő nem ismerte C.H.-t, aki egy bolt előtt álldogált kezében az Ocean Steamships egy rongyos példányával bizonyos Castorp aláírásával. C.H. honnan szerezte nem derült ki. L.I. kölcsönkérte, de sose adta vissza, mert már a második napon érdektelenségében elvesztette. Mindez nem is lehetett gond, hiszen rá egy hétre már mindketten a repülőn ültek és haladtak, egy a hegyek közt megbúvó fogadó felé a Francia-Alpokba, hogy merőben új, és végletes életüket megkezdhessék.  L.I. szerette ezt. Ezt a mindent felforgató és átfogó változtatásokat, amikor ellene fordulhatott minden korábbinak, elutasíthatta eltörölhette, és valami teljesen más és teljesen újba kezdhetett. Életét sose tudta úgy elfogadni, mint eldöntött események sorozatát. Érezni akarta a véletlenszerűséget, a tervezetlenséget a cselekedeteiben. Talán ez kellett neki ahhoz, hogy még igazán érezze: él, hogy ami most van nem egy állandósult állapot, hanem valami út, aminek van célja. Rettegett attól, hogy egyszer majd visszatekintve azt kell mondania, azt tudja mondani, hogy: „ez voltam én”, mert amint képes körülírni élesen meghatározható cselekvésekben, eseményekben megfogalmazni, abban a pillanatban elvész, és bezárul. A leírtság tényszerűsége és végletes változatlansága riasztotta. De a teljes rendezetlenség kaotikus kiszámíthatatlansága, és a rend között is csak a finom átmenetek végtelenje létezik. Ez a végtelen is tart valahonnan valahová, ezáltal is zárt rendszert alkotva. Ha csak e két határ közötti állapotokból lehet választani, hogyan hiheti, hogy igazán szabad?  
Nem értette, hogy a lassúság az, ami megengedi, hogy észrevegyük a részleteket. Ahogy a minduntalan egyformán éljük a napfolyamokat, az unalomig ismételt mozdulatok közötti részletek mélyén kell keresnünk a változatosságot, és hogy csak az apró részletekre képtelen ember tudja magát bezárójelezve értelmezni. Az, aki elvesztette a részletek képességét, örökre a menekülést választja. Menekülni oda, ahol ez a lezárultság nemlétezik. L.I. ezért később az alpokbéli életétől is elmenekült, és az Adria partjára költözött. A lassúságot azonban ott sem lelte meg, és az örök törekvése, hogy élete lezáratlan és mindig új rendezetlenségben éljen tovább nem teljesülhetett. Abban a pillanatban, amikor kezében horgászbotjával a tenger távoli kipárolgásában a messzi hajókat nézte, a magányos part minden idők előtti hulláma csapott át rajta. Ránehezült hatalmas tömegével és kényszerítette, hogy visszatekintsen, és hogy megvonja a retteget záró egyenlegét. A tenger ereje azonban fel is oldotta az ellenállását. Az érzékszervei által befogadható világ, és a valóság, mert ugyan ki tudja biztosan, hogy érzékszerveink minden lényegest felfognak, és hogy azt torzítatlanul képezik le számunka, így a két világ között ott feszült a tenger, megtestesítve a tökéletes káoszt, ahogy egyre kisebb egységekre bontva, a hatalmas víztömeg, a hullámok, a molekulák majd az apró részecskék ahol már minden csak rezgés, húrok megfeszített pattintása, ahol összeér a tömeg és az energia, és kizárják magukból a megismerhetőséget, mert vagy láthatjuk őket állva, mozdulatlanságba dermedve, vagy érezhetjük mozgásukat, csak pont az hiányzik, hogy a teljes képet átlátva, ezeket egyszerre tehessük.  Mert a megismerhetőség legmélyén nem az igazság, hanem a természet féltő humora áll, ami megóv minket a teljes tudástól, és ránk tukmál egy köztes, paraméterekkel leírható világot. Így kapjuk a lét elviselhetetlen könnyűségét ajándékba, és az értőknek a lassúság képességét hogy ezt észrevegyék.