Metz

Kitaposott ösvény.  Kétoldalt fenyőfák. Szabadon lóbálva kezét igyekszik felfelé, hátán szegényes hátizsák.
- De ki Ő?
Jelen pillanatban engedtessék meg számunkra, hogy erről több információval ne szolgáljunk. Azonban figyeljük, mi történik. Most fordul épp az úttal, ott ahol a fák elmaradoznak, és kaptat egyenest ide.
- Hol is vagyunk most?
Davos!
- Úgy érted az a Davos?
Az! A svájci! Lent a falu álmosan nyújtózik az eltévedt ködfoszlányok alatt, de türelmes kidolgozás persze máshol. Még egy két lépés, és megérkezik oda, honnan az ösvény úttá szélesedik, és belefolyik a balról kanyargó autóútba.

- Beszéljünk kicsit az idegen ruházatáról!
 Hát kérem. Barna, igen poros vászonnadrág. Viseltes ing. Szintén barna, de a nadrágtól árnyalatában feltűnően elütő zakó.
- Figyelmes néző, mit vehetne még észre rajta?
 Svájci sapka! Alóla kétoldalt fekete, vékonyszálú haj bukkan elő.  Most leveszi a sapkát, balkezében tartja, és jobb kezével végigsimítja haját. Önkéntelen mozdult. Inkább szól a pihenésnek, mint a szerelvényigazításnak. Egyik lábával előre lép, és kezével rátámaszkodik. Felfelé néz, a tüdőszanatórium irányába. Tekintetével keres valamit. Aztán megtalálja. A szanatórium hátsó bejáratát.
- Honnan indult, és mikor?
Elárulhatjuk! Metzből indult, és a mai napon pontosan egy hónapja. Munkát keres. Próbálkozott lent a faluban is, de ide irányították, hátha akad ott valami a betegek körül.
- Miért fontos Ő számunkra?
A nem létező történet szempontjából, fontos mellékszereplő. Mivel a későbbi emlékezet, majd kihagyja minden hozzá vezető, és a cselekedeteiből kiinduló eseménysort, ezért szabadon mozoghat az igazi történet főszereplői között. Hatalmas szabadság ez. De óvatosnak kell lennie, nem szabad, hogy nyomot hagyjon.
- De lehetséges ez?
Engedjük meg fizikai tudásunk ellenében ennek lehetségességét. Sőt, előlegezzünk számára bizalmat, mely során megengedjük, hogy a történet apró foszlányait, hangulatait, talán még a lényegi mondanivalók tartalmi részleteit is birtokolhassa anélkül, hogy attól kellene félnünk, hogy tervezetlen mozgásával helyrehozhatatlan változásokat okozna azokban.
- Szabad-e szánalmat éreznünk ezen, mellékszereplői jellem iránt?
Semmiképp! Jelen pillanatban boldog és elégedett sorsával. Bizonyos sikereit, melyeket mosolyával és a hangjával kapcsolatosan a fiatal mosónők és egyéb szolgáló rendű fehérszemélyek, illetlen, de természetes cselekedeteikkel tápláltak, teljes megelégedést okoztak számára.
- Mit tudunk hibáiról?
A sok felsorolni sem érdemes jellemzők helyett, talán egyet érdemes kiemelnünk.
- Mi lett légyen az?
Furcsa viszonyban állt a valósággal. De itt óvatos megfogalmazás szükséges részünkről, nehogy valaki félreértse benyomásainkat. Az állandó késztetése, hogy a valóságot saját képekkel, eseményekkel egészítse ki, soha nem az önös érdekek vezérlő elve volt, hanem inkább vette figyelembe a hallgató azon belső igényét, hogy mint befogadó szívesebben áldozza idejét egy számára érdekes, és színes leírásának, mint ennél kevesebbnek. Azonban lépjünk most egyet a hegyen történt események leírásával is. A szanatórium hátsó bejáratánál egy szolgáló álldogált és egykedvűen cigarettázott, lustán egyik keze zsebében, hátát nekivetve a nehéz fémajtónak.  A dohányfüst lassan tekergett lefelé a lejtőn, és amikor hősünk megérezte illatát különös emlékek idéződtek fel benne.
Hol érezhette ezt korábban?
Ha emlékei nem csalnak, gyermekként egy anyagiakban gazdag, stílusában leereszkedő, helységei birtokában parkettás, és tolakodóan fényűző gyártulajdonos szobájában érezte elsőként, és mindeddig utoljára ezt az illatot. Most valahonnan felrémlett a dohány neve is: Maria Mancini.