Metz

Tresar nekivetette hátát a hideg fémajtónak. Jobb kezében a finom vonású cigaretta, mélyen a mutató és a középső ujj közé csippentve, mely egy határozott vonalban engedte magából a füstöt.
- Ha egyszer se szívnék bele, akkor is végigégne. – magyarázta - Ez a Maria Mancini. Én magam nem engedhetném meg, hogy ilyen aromát szívjak, de vannak, akik tudtukon kívül gondoskodnak rólam. – cinkosan kacsintott, és mélyet szippantott az említett dohány neműből. 
Metz megállt. Fájdalmas arccal visszanézett Davos Platz felé, majd hátizsákját lassan leengedte a földre és lábának támasztotta. Gyakorlott mozdulattal megszabadult svájci sapkájától is, és szabad kezével hátrasimította haját. Aztán belső zsebébe nyúlt, olcsó mezítlábast húzott elő.  Tresar gyorsabb volt mint egy mesterlövész, és egy cigarettát nyújtott a sajátjából. Metz elfogadta. Először csak megszagolta, két ujjával finoman tömörségét vizsgálta, majd elismerően csettintett nyelvével.
- Ha elsőre próbálja – folytatta Tresar- ajánlom, vegyen egy mély lélegzetet a hegyi levegőből, mintegy tartalékot képezve a későbbiekre, aztán lassú szippantásokkal cserélje le a tartalék egy részét a Mancinival. Meglátja, hogy meglágyítja majd ezt a szúrós levegőt. Ehhez is csak hozzá kell szokni, össze kell csiszolódni vele. – gondosan felügyelte a folyamatot, majd az apró köhögésekre felnevetett - Ahogy látom maga azért sűrűbb levegőhöz van szokva.  Na, jól van, de most már döccenések nélkül is menni fog, figyelje csak meg. Maga  Simone de Beauvoire sem ajánlhatna jobbat Önnek. Ez ugyan keletre nem kapható márka – hunyorított újra hamiskásan Metzre és egy pillanatra elhallgatott - mégis úgy hiszem ízleni fog magának.
Metz elmosolyodott, majd kedélyesen átadta magát a dohánynak másik kezében sapkájával, és továbbra is a lenti városka felé pislogott.  Tresar Davos felé bökött.
- Én sem szívesen hagytam ott a „lapos földet”. Megmondom magának őszintén, nem is gondoltam, hogy itt fogok kikötni. Tudja honnan jöttem? Hagyja, sose találná ki. – legyintett lemondón a választ meg se várva - A hely neve Gádoros. Nem egy nagy város, de volt ott tudja egy rózsa nevelde. Csuda egy hely volt az. Na, annak a kertjébe járt mindenki. Tavasszal meg olyan illat volt a kert körül, hogy az egész város részegen botorkált abban az illatfelhőben. Éreznie kellett volna azt. – mélyet szippantott a levegőbe mintha még most is érezné - Aztán később csődbe ment, és mintha sose lett volna, szőlőt ültettek a helyére. – csóválni kezdte a fejét megrovón – Nem jó ez így. Valami veszteséges börzejáték lehetett a háttérben, mesélték nekem is csak, és hát Gádoros rózsák nélkül tudja, na, az már nem ugyanaz.  Mint Davos hegyek nélkül. – nevetett fel a gondolatra. -  Ismeri Ön Götzöt? Ha nem ismeri ne bánja, nem egy nagy elme.  De tudja, volt neki egy elmélete Gádorosról.  A városka másik végén, átellenben a rózsakerttel, volt ott egy mocsaras, lápos terület. Mivel annak közelében elviselhetetlen mocsárszag terjengett, azok a közeli földek voltak a legolcsóbbak mindig is. Termőterületnek is használhatatlanok, szürke agyagos mállósan taszító volt ott minden. Jó területek voltak viszont ahhoz, hogy mindenféle gyártelepek, raktárak települjenek oda, már csak az olcsó telkek miatt is. Sokan kezdtek el ingázni Gádoros felső és a gyártelepek között, munkások, akik korán keltek és késő este tértek haza, de legalább volt munkájuk. Minden reggel hajnalban átvágtak a rózsakerten, a zegzugos tiszta ösvényeken, aztán megmászták a városka apró egyetlen dombját, elhaladtak vasútállomás halványan fénylő épülete mellett, le a mocsár széléig. Ott aztán két úton indulhattak el. Vagy átvágtak a láp bűzös, de azért alapvetően veszélytelen, Gádoros ősideje óta kijárt egyenes útján vagy megkerülték a területet. Mondanom se kell, a lápon át vezető út rövid volt, de lehangoló, a kerülő út vidámabb, de vagy jó negyven perccel hosszabb. Götz elmélete szerint a rózsakert és a láp antitézise határozta meg akkoriban a városkát. A lápra válaszul szükségszerűen jött létre a rózsakert, megteremtve az egyensúlyt. Mint mondtam Götz sose volt egy briliáns elme, de azért meg volt a magához való esze, nem hitt nagy eszmékben, ahogy mondogatta mindig is : „Mert minden eszme a gonoszságot szolgálja szükségszerűen”. Ez a gondolat azonban megragadt benne és rágta – rágta folyton, mert se lenyelni se kiköpni nem tudta. A város még hajlott is arra, hogy elfogadja mindezt, mert mindenki érezte azért, hogy reggel, ahogy áthalad a rózsakerten, valahogy vidám jó illatúvá válik, míg a lápban a rossz gondolatok bűzös kipárolgásában teltek a sietett séták. Hazafelé aztán fordítva, mérgelődve lehajtott fejjel vágtak át a mocsáron és aztán a rózsakert minden gondot kimosva fejükből jó illatúan engedte útjára a hazatérőket. Jó ez így, gondolta akkor ezt mindenki. 
– Tresar lepöccintette a hamut a cigarettájáról, óvatosan megfújta, hogy a parázs új életre kapjon. – Látja? Mancini. – és bólogatott hozzá elismerően. – Szóval, történt aztán hogy ez a Götz, szokásához híven hazaindult a többiekkel, a munkanap végeztével, mint rendesen. Még sietett is, mert a férje, aki a szomszéd városban volt valami fogalmazó, lelkére kötötte igyekezzen haza, mert vendégeket vártak, tudom is én talán rokonokat. Mivel sietett természetesen a lápi utat választotta, mint a legtöbben a hazatérők közül, ez nem is volt kérdés. Hanem aztán már látták a Gádorosi dűlőt amikor Götznek eszébe jut, hogy minden kulcsát bent hagyta az üzemben, és hát azok nélkül reggel még a saját lakását se tudja bezárni, merthogy a férje még hamarabb indul reggel majd, mint ő. Nem volt mit tenni, mint visszafordulni, felkopogtatni a bácsit, aki este vigyázott az üzemre, megkeresni az elhagyott kulcsot és indulni újra. Még elrohantában hallotta, hogy az őr utána kiált: ”kerüljön kedveském, kerüljön”. 
Götz a szokottnál is bosszúsabban nekivágott az útnak újra. Dehogy került ő! Hiszen már igencsak késésben volt, egyszóval kapkodta lábát át a lápon keresztül.  Na, ez az a pont ahonnan olyan furcsává válik a történet, és a szájról szájra rárakódott színezék alól már nehezen kikaparhatóvá. Lényeg, hogy amint megint kiért volna a lápból, eszébe jut, hogy most meg a nagy rohanásban a pénzét felejtette ott, méghozzá az őrbódé korlátján, mert amikor bekopogtatatott a bácsihoz és várta annak előkerülését hát addig is keresgélte táskájában a kulcsait, és sorba kipakolt belőle mindent. Csak ott felejthette, mert most nem találja, hiába is kutatja mindenütt. Innentől kezdve sokan, sokféleképpen mesélik a történetet. Valaki állítja, hogy nem kevesebbszer, mint tizenháromszor ment még vissza Götz, különböző ott felejtett dolgokért, mindannyiszor meg is találva azokat, és valakik pedig lápi lidércfényeket is beleszőnek a történetbe. Én magam nem állítok semmi ilyesmit, de egyvalami, tény. Miután a rokonok és a fél város hiába kereste őt a mocsárban, és már mindenki hitét vesztve hajnalban hazafelé botorkált a rózsakerten keresztül, hát ott találják meg, nem messze a sétaúttól a rózsák között igen cudar állapotban. Körülötte hatalmas területen tövestül, ágastul kitépett rózsák fekszenek szanaszét, mintha valaki eszeveszett dühvel támadott volna a növényekre, tépte és aprította volna őket. A felfordulás közepén pedig Götz feküdt, békésen aludt mintha otthon lenne a dunyhák között, csak a keze volt véresre karmolva a tövisektől. Götz másnap nem sokra emlékezett, de azt mesélte, hogy életében nem aludt még ilyen jót, mint ott, a veszélyesen bódító rózsakertben. – Tresar elnyomta a Mancinit a fémajtón, ahol az elszíneződésből régi cigarettavégek megfakult emléke sejlett fel. Kinyitotta a nagy barna fémajtót és invitálva intett Metz felé – na, jöjjön, keresünk valami magának való munkát – aztán egy pillanatra elgondolkozva megállt, és félig az ajtóban állva visszafordult – Tudja, sokat gondolok Gádorosra. Nemrég jött valaki onnan és az mesélte, hogy a rózsakertből szőlő lett, a lápot meg lecsapolták, és beépítették. Akkor jutott először eszembe, hogy talán nem jó ez így. – aztán elgondolkodva megvonta a vállát- De hát mit tehetnénk. A világ megint elmozdult egy kicsit a fejünk felett.
– Metz még utoljára visszanézett Davosra, a csendes, nyugodt, kiszámítható városra, aztán követve Tresart belépett az ajtón.