Metz

Expozíció

Tomas kikészítette minden fontosabb ruháját, és gondosan elrendezve megtöltötte velük az utazóbőröndjét, majd a város átellenes oldalán lévő pályaudvar felé indult. Még az ebéd után körbejárta a házat, amit elhagyni készült, mintegy elbúcsúzva a hátsókert gazos csapásaitól. Külön elidőzött a diófa alatt rozsdásan árválkodó kerti széknél, a kerítés szegletében düledezően magasra rakott fahasáboknál, a szúette félbevágott fatörzsekből eszkábált asztalnál, és a többi kerti kacatnál, amiket az évek során nagyrészt feleslegesen gyűjtögetett. Lábával arrébb pöccintett egy üres üveget, valamelyik hangos, és alkoholos kerti sütögetés rég itt feledett maradékát. Mióta nem jártak már át a barátok, a kert szép lassan hanyatlott, felélve a rend minden maradékát. Tomas egy ostoba mozdulatot tett, mintegy búcsúzó köszönésfélét, azután a már elkészített csomagjaiért indult. 
November közepe volt, és a hetek óta tartó őszi kellemes idő elillant. A pályaudvar is szomorkásan fogadta a késői pihenésből hazatérteket, elmenni pedig alig - alig várakoztak a peronokon. Átverekedte magát az érkezők labirintusán, és előbb régi bőröndjét csúsztatta fel a mozdony utáni első vagon padlójára, majd maga is utána lépett. Bosszantóan szűk folyósón kellett végigaraszolnia, kabinról kabinra benéznie az elhúzható üvegajtókon, és viszonozni a bent ülők kötelező kíváncsi tekintetét. Ahogy végigért a szerelvényen, még mindig nem talált a hangulatának megfelelő magányos kabint, ahol minden zavaró körülménytől mentesen adhatta volna át magát a búcsúzás hangulatának. A két vagont elválasztó ajtó áttetsző tejüveg ablakának túloldaláról egy árnyalak sziluettje látszódott, valaki a másik oldalról háttal nekitámaszkodott az átjárónak. Megkocogtatta a fehér ablakot. A vonat pont ekkor rándult egyet, jelezve az indulás közeledtét. Tomas kissé kibillent egyensúlyából, feje nekikoccant az elnagyolt alumínium ajtókeretnek. Fájdalmasan dörzsölte homlokát. A túloldalról ezután se jött válasz ezért lenyomta a kilincset és taszított egy erőset az ajtón. Érezte, ahogy az résnyire kinyílik, de aztán újra elakad, mintha valaki szándékosan a másik oldalról tartaná. Visszább húzta, és amennyire erejéből tellett lendületből, erősen újra meglökte. Mindhiába, mert az ajtó ugyanabban a pozícióban akadt el, mint korábban. Tomas tanácstalanul álldogált, elfogadva, hogy a következő megállóig a szerelvény fogja lett. A folyóson egy férfi kidobta a résnyire lehúzott ablakon a szűrőig elszívott cigarettáját és átpillantott Tomasra. Egy – két pillanatig egymást nézték, aztán az idegen sarkon fordult és visszament a fülkéjébe.
Az apró állomás ahová Tomas megérkezett, némán, méltatlanul kiüresedve fogadta egyetlen látogatóját, még mintha a vonat is csak magától talált volna ide minden emberi segítség nélkül. A mozdony kifulladva pihegett a két aprócska peron egyike mellett, mögötte az út során a lecsatolásokból megmaradt szerelvényeivel. Tomas elhaladtában megbámulta a pályaudvar épületének homlokzatán sorakozó archaikus szobrokat, melyek stílusa, a számára ismeretlen mítoszok jeleneteivel, nevetségesen ellentétben álltak a bejárat hangtalanul járó automata üvegajtajával. A váróterem szintúgy üresen állt. Az élet egyetlen jele a jegypénztár üvegablaka mögött újságot olvasgató pénztáros volt, aki Tomas érkezésére felpillantott, és barátságosan mosolygott. Lehetséges, hogy az utazó miközben a távoli, számára ismeretlen vidékekhez vezető buszjáratokról érdeklődött, az új élményektől elbágyadt elméjével időnként elkalandozott a pénztáros magyarázata közben, figyelme esetleg elsiklott néhány fontosabb információ fölött, és talán így történhetett, hogy a negyven percre ígért buszt hiába várta az elhagyatott megállóban. S mert a valóság kézzel meg nem fogható érzete úgy ragadta magával mintha egy moziban ülne, legbensőbb, és már régen megfogalmazódott döntése alapján nem aggódott, inkább táskájából könyvet húzott elő, és olvasni kezdett a rohamosan szürkülő délutánban.
Csak a sötétedés ébresztette fel az elmélyült olvasásból. Megerőltetett szemét dörzsölve, felállt és nyújtózkodott, és topogott, hogy elgémberedett lábát kimozgassa a tespedtségből, majd fogta a csomagjait, és visszasétált a pályaudvarhoz közeli forgalmasabb főúthoz. Fél órát várakozott itt, amíg végre felvették, és még egy órát utazott egy ismeretlen furgonjának kopott ülésén a végcélja felé mire megérkezett a fákkal körülölelt földút bejáratához ahonnan már látszott az a magányos faház, ami a következő időkben otthonául szolgál majd.

A tengerre néző teraszon, véletlenszerűen szétszórt, kényelmes, mélyen süppedős székekben ültek a szakértők. Az asztalokon borosüvegek üresen, és megkezdve, a kezekben poharak. A felvetés általában illeszkedett a társaság hangulatához, de bizonyos szabályokat be kellett tartani. A témavezető elismerve a többiek szaktudását, egyfajta irányító szerepet töltött be, és gondosan elhessegethetett, vagy megerősíthetett egy-egy témát. A méltatlan felvetéseket könnyed, kezének elernyedt ide-oda billentésével úgy tessékelte arrébb, mint a zavaró füstöt. A szerep demokratikus módon gyakran cserélődött, és a kölcsönös egymásra figyeléssel biztosították önmaguk elismerését, és elismertetését. Nem illett élesen ellentmondani. Persze lehetett kiigazítani, kiegészíteni, de sose úgy, hogy azzal a témavezető mondanivalója megsemmisüljön. A kívülálló sokat hallgatott. Ez gyakran akkor történt meg, ha nem volt társa a szakértőkön kívüli térben. Ha azonban adódott valaki, akkor cinkos összekacsintásokkal mosolyogták meg a témákat, és azok kifejtéseit. A kívülállás, mint ellenállás, önmagában élvezetes játék volt. Megfigyelhetővé váltak az ellenállás mentén megjelenő apró törésvonalak. A szekértők közötti bolyongás megengedte, hogy szabadon csippentsen fel a beszélgetések fonalából egy – egy szálat. Aztán már mehetett is a következő kis laza csoporthoz hallgatózni. Ilyen volt egy ideális szakértői tánc.
A tánc azzal kezdődött, hogy Nádasdi kijelentette - „nem szereti a könyvet” – és aztán még hozzátette – „nem jelentős Wassermann utánzatnak tartja”. Azonnal körbe megjelenik az illedelmesség, mindenki bólogat aki halotta a kijelentést, vagy mélyen gondolkodik. Pedig egyetlen percre se értettek egyet ezzel. Kis szünet. Italok újratöltése, elterelő beszélgetések másról. A megértés esztétikája – kezdte újra a soros szakértő utalva olyan egyszerű hívó szóra, mely alkalmas volt egy új, mindenki által elfogadott kiindulópont meghatározására, sőt remélhette, hogy a szakszó kellően emelkedett, tudományos hangulat megteremtésére is alkalmas lesz – az olyan triviális megközelítésben – folytatta - mint a mű önmagán túlmutatása, az eredeti történet verhetetlen. De mint egyetlen eszköz érvényteleníti a hatást. Hiányzik az összetettség, a bonyolultság azon fajtája, ami megteremti a hangulatot, hogy kedvem legyen elgondolkodni a mélyebb jelentéseken. Ha a történetet nem tekintve a túlmutatás jeleit kell keresnünk, akkor vajon mi az oka annak, hogy az összes megszólalás kifejezetten csak az eseményekre koncentrál. Tomas Svájcban, Tomas Csehszlovákiában, Tomas a bolsevik elnyomás ellen, Tomas hűtlenkedik, és folytathatnám. Nevetséges. – A végső kijelentés, túl személyesre, és erősre sikeredett. Még mindig Nádasdi elképesztő tagadása lebegett a terasz fölött? A szakértő is érezte, hogy talán túl sokat állított, ezért segítségkérően tekintett körbe. A tánc ezzel újra megdöccent. – Ha valaki – vette át a szót egy másik szakértő – olyan korról beszél, ami talán már itt is van köztünk, ahol összemosható Wassermann és Thomas Mann, besorolhatók csak úgy a kilencedig mindent eltakaró leple alá, akkor talán nincs is értelme mindezekről beszélni, talán eltékozoltuk emlékezetünk, és ezáltal elvesztettük a jogot, hogy bármit is kinyilvánítsunk. A mező, amin keresztül szűrve megkapjuk az információkat, úgy alakítja véleményünk, hogy az általa meghatározott korszerűt éppoly tökéletesnek láthassuk, mint a régit, legyen az szemét vagy értékes. A valóság, mint rejtvény már lerágott csont. Ezen nincs már mit csámcsogni. De mihez kezdjen Tomas, ha ő belekerült egy adott állapottérbe boldogulni akar, ki akarja magát fejezni, meg akarja élni azt, amire teremtve lett? És nem csak a jelenlét újra teremtéséről van itt szó. Ennél többet szeretne, persze vitatkozhatunk ennek sikerességéről. A jelenvalóvá válás eszmetörténetén kívül, a gondolat, amit maga után hagy, ami nem hagyja békén az embert, ami dolgozik benne és cselekvéseket kényszerít ránk. A semmiből teremtés az egyetlen elfogadható feladat. A ráismerés élménye, legyen az groteszk vagy valós, olyan ősi vágyódás, ami megkerülhetetlen.

A társaság a teraszról a sötétedő partot nézte. A tenger az erősödő szélben hangos csapkodásokkal egyre nagyobb hullámokat vetett ki magából. A homokpart kiüresedett, a pálmalevelekből font napernyők céltalanul kókadoztak feleslegességükben. Fiatalok kisebb csoportja érkezett ekkor, és egy vitorlás homokfutót próbálgatott a félhomályban. Hangos jókedvük szakadozott foszlányai elérték a teraszt is. A homokfutó magas árbocára felhúzták a vitorlát, de hiába tartották körben többen is a járművet, a szél már olyan erősre dagadt, hogy az kitépte magát a szorításukból és önálló életre kelt, így a bal hátsó kerekét magasra tartva, megdőlve hatalmas ívben nagy lendülettel elindult. A részeg társaság botladozva futott utána, kurjantgattak, megjátszott dühvel átkozódtak, öklükkel fenyegették, megpróbáltak elé vágni, mintha egy megvadult lovat próbálnának befogni, de a vitorlás jószág ügyesen kicselezte őket, vidáman szabadon ugratott tovább a homokbuckákon, majd hatalmas perdüléssel a tenger felé dobta az orrát, és őrült iramban vágtatott a tarajos hullámok felé. Ahogy belefutott a hullámokba, a víz átcsapott felette csak az árboc látszódott ki, amiről közben a hullám leszakította a vitorla fehéren csillogó anyagát, és messze elsodorta a part mentén.

- A kompozíció erejét, és jelentéstartalmát, mindenki kifelejti – szólalt meg váratlanul Gombrowicz.

Invokáció

- Tisztázzuk a helyzetet. A forma a tartalom viszonya az ismert képletek alapján kapcsolódik össze. Ha rendelkezünk a forma kompetenciával, akkor minden jogunk, lehetőségünk megvan, hogy ítéletet mondjunk felette, és elméletek végtelen sorát puffogtathatjuk el anélkül, hogy rázós állításokat kéne kimondanunk. – Figyeljük meg hogy az utolsó kijelentés már nem a szerepjátéknak szólt. Az óvatos mégis mindenki által világos állítás, hogy az elhangzottakat annak fényében kell vizsgálnunk, hogy tudjuk, és tudatosítjuk a szakértői tánc valódi célját: egymás, és kifejezetten magunk megerősítése az aktuális szakértő csoportban. Valódi meggyőzésről szó se lehet ebben az esetben. Hiszen az ellentmondás támadást, a belátás pedig teljes megsemmisülést jelentene. Az isteni segítség pontosan ebben a szerepből való kilépésben testesülhet meg. Az egyenlő erőviszonyok felborulása, egy kívülálló személy beavatkozásától várható. Mi a veszélye ennek? A monologizálás. Gombrowicz gyakran kapta magát ezen. A végiggondolt, átrágott, meggyökeresedett gondolatok, olyan biztos talajt jelentettek számára, ahonnan csak a megmondás, sőt ez már több volt, egyenest a felhevült kinyilatkoztatás, aztán a megbánás, majd a dacos „mégisvállalás” útját járhatta be. És micsoda erő, most már nem a közönségnek beszél, hanem magának, saját magát győzködi. Valaki menteni akarta a helyzetet.

Kommosz

- Ugye arra gondolsz Witold, hogy túlságosan általánosan fogalmazunk a művel kapcsolatban! Nézzünk inkább kiragadott példákat? Kundera mire gondolhatott itt? Tomas egyszerre hős, és egyszerre gonosztevő. Gondoljunk a hűtlenkedésekre, és arra, hogy vállalva mindazt, ami később jön is, visszatér oda, ahonnan azt gondolhatjuk menekült. Aztán megjelenik az elsiratás, a kutya kényszeredett jelenetei is mint formai eszköz – valaki közbevágott – Ugyan! Túlbecsüljük a formát és a tartalmat és a kettőt együtt. Ez nem forma kérdése, hanem egyszerű moralizálás. És egyébként is, ezek az elméletek úgy buknak el manapság, hogy még ki sem haltak az őket fenntartó tanszékek vezetői. Miért kéne oly szoros kohéziót kialakítani e két tulajdonságnak, miért ne vethetnénk el azt az ósdi elképzelést, hogy akár egy szövegnek is olyan összekötő elemeket kelljen tartalmaznia ami semmi mást nem eredményez, minthogy unalmas ismétlésekbe kényszerülünk. Azt a szöveget tartom a legtöbbre, ami a teljes szétesés szélén egyensúlyoz. Olyan kevés a kohézió benne, amennyire csak lehetséges.
- Én továbbra is azt gondolom, hogy a vita túl általános. – válaszolt gyorsan a letorkolt szakértő - Nem szeretem, ha nem látom pontosan, miről is beszélünk. – sértődött volt, éreztette, a szakértői tánc során valaki a lábára lépett.
Gombrowicz elgondolkodott. Vajon hány év kényelmes borozgatás és szakértés kell ahhoz, hogy ilyen könnyed eleganciával köpködhesse valaki az értelmetlen közhelyeket. És milyen ön-megelégedettségre van szükség ahhoz, hogy Kunderát így megítélje az ember. Önnön magát egyetlen dolog kötötte össze Kunderával. Az emigráció. Ott mindketten, megérezték az emigráns szakértők szelíd megbocsátó felejtését. Ez a finom elkenése a dolgoknak, ez a humanista hozzáállás azokhoz akik végigkergették őket Európán. A felnőttek mértéktartása. És az emigráns kiáll, és fennhangon dicsekszik azzal, hogy a nagynénjének birtoka volt Lekérnél. Mert csak ez maradt ami meghatározhatja. Ha már oly bölcsen humanista lett. De a külföldiek türelmesen hallgatták végig ezeket a történeteket. Csak egyetlen dolog utalt az udvariatlanságra, amit az emigráns elkövetett. Az hogy közben a társaság láthatóan unatkozott.

Bonyodalom

A faház látszólag kimeríthetetlen munkával látta el Tomast. Az eresz kitakarítása után döbbent rá, hogy jobban teszi, ha inkább teljesen kicseréli. A közeli kis városkában megvásárolta az eszközöket, és a nagy bevásárlásra való tekintettel, még el is fuvarozták számára. Következő lépés az ablakok és keretek megjavítása volt, felkészülve a várható fagyokra. A tető szigetelése is egy hetet foglalkoztatta, és még így is csak a legszükségesebb helyeken javította. A többit jövő tavaszra hagyta remélve, hogy kitart addig. Az udvar csak képletesen létezett. A ház előtt lévő füves tér, óvatosan beleolvadt a közeli fenyőerdőbe. Szemben a házzal, egy vékony és sötét ösvény kezdődött. Tomas próbálta felderíteni, de nem járt sikerrel. A vékony út hamar elveszett az egyre közelebb húzódó fák között, és pár méter után már semmi jelét nem lehetett felfedezni hová tartott régebben. Ahogy kilépett az erdőből és meglátta a házát, különös érzés fogta el. Ebből a szögből teljesen más képet mutatott a terasz és a homlokzat. Mindig úgy gondolt erre az oldalra, mint a ház hátsó traktusára. Az eleje természetszerűleg pedig a városhoz vezető út felé nézett, hiszen onnan érkezik az ember és ott lép be az előszobába. Most azonban az a határozott érzés fogta el, hogy a ház eleje valójában ez, az erdő felé néző oldal. Olyan békét és nyugalmat árasztott, amitől azonnal jókedvre derült. El is határozta a felújítások során erre az oldalra összpontosít majd. Az erdőig vezető részt rendbe teszi, és valami kerti alkalmatosságokat is kitesz talán. A dolgozószobáját is átköltözette a kisebb, de az erdő felé néző ablakkal ellátott szobába. Úgy helyezte el íróasztalát, hogy pont rálásson a sehova se vezető ösvény bejáratára. Ez volt az a mozzanat, ami minden eddigit megváltoztatott.

- Az írás lehetetlen vállalkozás. Miközben újra és újra nekiülsz, hogy megírd a legfontosabbat, szembe találod magad a határaiddal. Ha egy pillanatra el is ragad, csak annál kínosabb lesz később a felismerés. Mert a nagy mű nem létezik. Csak ámítás, és aki megpróbálja elérni, csak megalázza magát.– ezt egy félresikerült író mondta. A terasz korlátjánál állt, így végignézhetett az ülő szakértők feje felett, és a póz illett is hozzá. Bár félresikerült, de mégiscsak elismert volt. És teljesen közönyös más munkájához. A közöny, azt gondolta segít hideg fejjel áttekinteni a világot. Kunderát személyes sértésnek érezte, aki belegyalogol a modernségbe azzal, hogy esetleg történeteket ír, álljanak azok kapcsolatban bárhogy is az eszmetudománnyal, bevallottan vagy mások által így definiálva. A lázadás hiánya bántotta. Az „Egy gondolat se bántson engem” mindenek fölötti tisztelete. Romantikus elképzelés egy modern írói életről, az egyetem, katedra, kiadók hármasságában, a tanszékek dohos szobáinak értekezletein szétosztott csalódottságaival együtt. 
- Egyáltalán nekem miért kell, tessen Tomas története. Miért ne sorolhatnám be egyszerűen abba a divathullámba, ami valamilyen módon komoly értelmet szeretne adni önmagának azzal az egyszerű trükkel, hogy durván utalgat klasszikus műveltséget igénylő szövegekre. Ez az elismerés kötelezővé tétele a legnagyobb hibája ezeknek az írásoknak.

Tomas, aznap este is íróasztalánál dolgozott. Egy bonyolult bizonyítás aprólékos kifejtése közben, elméje fáradt közönyével elmélázva, bámult ki az ablakon. A fenyőerdő sötét vonala, felette a már csak épphogy derengő éggel, újra és újra megragadta tekintetét. Az estére felélénkült szél ütemesen himbálta az összegabalyodott ágakat. Az erdőből kivezető ösvény már sötét árnyékba burkolódzott, csak az előtte elterülő kis mezőt világította meg az egyre laposabb szögben derengő nap. Tomas ahogy elmerengve bámulta a fény-árnyék játékát, egy alak körvonalát vélte felfedezni közvetlen, a sehová se vezető ösvény kijáratánál. Nem volt biztos a dolgában ezért a kíváncsiságától hajtva felállt az asztal mellől, és közelebb lépett az ablakhoz. Az orrát hozzáérintve a hideg üveghez, saját leheletén keresztül megérezte a közelgő tél hideg illatát. Odakint kétségtelenül emberi alak volt. Nem lehetett kivenni sem az arcát, sem a termetét, mert a tisztás fénnyel borított sávja, és az erdő sötétjének határán állt. Az agy olyan eszeveszett módon keresi a felismerhető és beazonosítható alakzatokat, hogy szeret mindenben emberi alakokat, arcokat felfedezni. Ezért láthatjuk meg a reggeli péksüteményben Jézus arcát, vagy akár a macchiato habjában az utolsó vacsora elnagyolt vázlatát. Tomas bámulta egy darabig, de belátva hogy hiába mereszti szemét, hiába próbálja jobban elválasztani az árnyékok játékát a valóságtól, kissé elvesztve érdeklődését a konyha felé indult, hogy kávét főzzön. Mire italával visszatért, és kortyolgatva az ablak előtt mélázva újra kibámult, az ismeretlen már eltűnt. Éjjel, furcsa szorongásos álmok kínozták melyek vissza – visszatértek az ismeretlen alakhoz. Álmában ő maga állt az erdő szélén, és nézte a házát, ahogy a múló napsütés lassan végigpásztázza a tető ereszkedő vonalát. Amikor a dolgozószoba megvilágított ablakában egy kezében poharat tartó alak jelent meg, és egész közel lépve az üveghez egyenest rá bámult, bizarr módon felfogta, most saját magát nézi, de az álmok groteszk világában, ebben semmi furcsát, vagy kivetnivalót nem talált.
Csak délután jutott eszébe újra az eset, és elgondolkodott vajon ki lehetett az idegen. A következő falu olyan messze volt, hogy csak kocsival volt érdemes elindulni. A környéken azonban nem látott parkoló autót. Távolabb is megállhatott ugyan, de akkor is, hogyan került és miért, az ő hátsókertjébe. Az ösvényen nem jöhetett, hiszen az nem szeli át az erdőt. Vagy talán csak bóklászott és rálelve az ösvény felderengő vonalára, egyszerűen követte? De hová tűnt ezután? Elméjét megint elcsalogatta az ablak. Papírjaiból felnézve kereste az alakot, de az erdő szegélye némán bámult vissza rá. Erővel kényszerítette magát, hogy munkájára koncentráljon, hiszen ezért utazott, és költözött ide, a nagy semmibe, hogy zavartalanul a megoldatlan problémára koncentrálhasson, ezért adta fel eddigi kényelmes és unalmas életét. Meggyőzve magát, több órán át dolgozott megszakítás nélkül. Esteledett. Ahogy felnézett aztán meg ki az ablakon, egy pillanatra megdermedt, majd csak annyit mormolt maga elé – Most megvagy! – hirtelen maga mögé rúgta a széket és szaladt a hátsó ajtó felé, amit aztán nagy lendülettel tépett fel. Az ajtó fájdalmas nyikorgással és a mozdulat végén hangos koppanással szélesre tárult, nekicsapódva a ház falának. Ahogy a hidegbe kilépett, rögtön meg is torpant. Az előbb az ablakon keresztül még látott alak eltűnt. Elsétált az erdő széléig, aztán körbejárta a házat, de nem látott senkit. Bosszúsan, és összefagyva visszasétált a szobájába, és az ablakon kitekintve konstatálta, hogy megint csak elkésett.
A Goldbach-sejtés a legaljasabb vicce a természetnek. Valószínűleg nemlétezik a bizonyítás, ezért csak a bolondok aranya, mégis aki megtalálná azonnal euleri magaslatokba emelkedne. Tomas sose hitt igazán abban, hogy megleli, azonban úgy gondolta, ez az egyetlen dolog amivel egy embernek érdemes foglalkoznia. Korábban kiszámolta, ha egészsége hirtelen tragikussággal meg nem romlik – ezért is végezte nagy odaadással a ház felújítását, hiszen a testmozgás a jó levegőn segíthetett egészsége megtartásában -, akkor még mostantól számítva 14 600 napot foglalkozhat a megoldás keresésével. Egy korábbi felmérés alapján azt is tudni vélte, hogy átlagosan 700 naponta jut eszünkbe egy-egy új, ha nem is korszakalkotó, de mindenesetre lényegesnek nevezhető ötlet, amiknek többsége persze elvész a pillanatok felejtésében, más részüket lustaságból, kényelemből vettjük el, és néha de csak igazán ritka alkalmakkor párat meg is valósítunk. Persze az is probléma hogy az ötletek általában nem csoportosulnak egy adott probléma köré, hanem véletlenszerűen alakulnak, de remélte ezen segíthet azzal, ha ő minden nap, visszaszorítva másfajta ingereket, csakis egyazon matematikai problémával foglalkozik. Így nyilván – töprengett - az ötletek is majd azon gondolatokhoz csatlakoznak. Tomas másnap újra az ablaknál állt és kávéját szürcsölve az idegen alakot figyelte a távolban, a szokott helyen, az erdő szélén a fény és az árnyék határán. Akárhányszor próbálta elérni az idegent, akármilyen gyorsan rohant is a hátsó kijárathoz, mire kilépett az ajtón már csak a hűlt helyét találta. Ez rendkívül bosszantó volt számára és érthetetlen. Úgy gondolta ez nem lehet véletlen. Valahogy észreveszi azt, hogy ő mikor indul az ajtóhoz. Csak így lehet. Az erdő szélén azon a bizonyos helyen látni vélte a lábnyomokat, amiket az idegen hagyott. Sőt ahogy figyelmesen körbenézett a kertben máshol is felfedezte azokat, egy – egy sáros tócsa szélén megcsúszva vagy az ottfelejtett vakondtúrások puha, vízzel átitatott göröngyein. Az hogy ilyen közel is megfordult a ház körül, meglepte. Hogy – hogy nem látta őt soha a közelben? Érdekes módon a közelség nem aggasztotta, és nem töltötte el félelemmel. Inkább olyan módon testesült meg számra, mint egy régi ismerős, vagy barát, aki most tréfálkozik vele. Eszébe se jutott, hogy esetleg a rendőrségen bejelentse az esetet. 
Tomas a délelőtt folyamán a hálószoba öltözőszekrényének nagyajtajából, kiszerelte a teljesalakos tükröt. Óvatosan kellett dolgoznia, mert az üvege vékony volt, szélei több helyen is veszélyes élességgel lepattantak. Kiemelve helyéről, egy már előre odakészített farostlemezre fektette, széleit vastag ragasztószalaggal ráerősítette. Egy széket húzott a dolgozószoba ablaka elé, és ráállította a tükröt. Visszasétált a kijárati ajtóhoz és szélesre tárta. Kinézett az erdőszéli tisztásra. Aztán a tükröt méregette. Azt a pozíciót kereste, amely során a nyitott ajtón keresztül is látja az ösvény bejáratát, és ugyanakkor a tükör segítségével az ablakon keresztül is pontosan rálát. Többször ide - oda sétálva apró igazítások segítségével sikerült beállítania. Aznap már semmi dolga nem volt, csak az, hogy várjon.

- A művészetpszichológiák, a démoni megszállottságtól kezdve az alkotási mámoron keresztül, a romantika kori elképzelések, a kanti zseni elméletéig végigtekintve nem találok olyan fogódzót, ami tisztán megmagyarázná mitől megkerülhetetlen az említett mű. Még az őrület elmélet áll talán a legközelebb a megoldáshoz. Az író őrült, aki zavaros, kiszámíthatatlan, asszociatív gondolatait csak lejegyzi, minden komolyabb tervezettség nélkül. Mert létezhet-e az anyagi világ ilyen szintű elutasítása? Tomas ott van Svájcban, jó állása van, szeretői vannak, pontosan úgy él, ahogy szeret. És aztán, bumm! Megtudjuk, hogy mégse. Holott látszólag nincs is köztük olyan kötődés, ami ezt a hirtelen jött ragaszkodást megmagyarázná, ha csak nem azok a sokat emlegetett együtt töltött napfolyamok. Talán Tomas valódibb életet élt otthon, mint nyugaton, még ha az, a teljes leépüléséhez vezetett is? A kulturális szadizmusunk szerint, ha képes visszamenni az önkénybe, akkor meg is érdemli azt az életet, amit aztán kényszerűen leél. Persze az alkotás eufóriája magyarázat lehet mindenre. Ebben az estben nem kell keresnünk az indokokat, mindent ráfoghatunk egy magasabb rendező elv önkényes döntéseire. Azonban, a túlélés alapfeltétele, hogy mindent saját magunkra vonatkoztatunk. Ehhez viszont maradéktalanul meg kellene érteni pontosan mi is az, ami ránk vonatkozik. Hogyan kötődhetnék egy olyan szöveghez, amivel nem sikerült megteremtenem a kapcsolatot. Bárhol próbálom megragadni, egyszerűen kisiklik a kezemből. Mindenki rejtőzködik, ezért az a felelőssége az írónak, hogy ezt a rejtőzködést feltörje ne pedig újabb megoldhatatlan rejtélyeket gyártson. – mire feltekintett a monológból már későn vette észre, hogy mindenki másra figyel. 

Bár a terasz már teljes sötétségbe burkolódzott, az erős fényű hold úgy bevilágította a lejjebb lévő partot, hogy tisztán lehetett látni a lenti eseményeket. A vitorlás homokfutót elvesztő részeg társaság csalódottan fetrengett szanaszét a homok száraz apró dűnéi között. Nemsokára újabb kis csoport csatlakozott hozzájuk, újabb alkohol utánpótlást biztosítva. Talán a kritikus tömeg, és az alkohol szint okozta, hogy egyre gyakrabban szűrődtek fel a fenyegető hangú kiabálások. A szakértői társaság egy darabig semmibe véve ezeket folytatta táncát, most azonban ahogy a lenti csoportból kiválva többen elindultak feléjük, ők is a terasz korlátjához gyülekeztek. A tánc teljesen felbomlott. A szerepek szétestek, mindenki visszacsúszott a jelenbe, semmi kitekintés, semmi elvonatkoztatás. A részegek közül ketten közelebb jöttek a teraszhoz. Egyikük fehér üveget tartott a kezében. Az üveg szájába hasított szövet anyagot tömködtek és anélkül, hogy felnéztek volna időnként felkiáltottak a teraszon nézelődök felé. Aztán magasra tartották mint valami áldozati bálványt, majd egyikük meggyújtotta a lelógó anyagot. Miután a lángot már tartósnak ítélték, hangos elnyújtott csatakiáltás közben az egészet a terasz felé hajították. Az üveg célt tévesztett és a ház oldalának csapódott. A lángok egy pillanat alatt a magasra csaptak, ahogy az alkohol szétfröccsent a felületen, és sokáig égett lassan csordogálva lefelé. A részegek némileg a látványtól kijózanodva hangos röhögéssel, botladozó futásnak eredtek, vissza a társaik felé, akik már messziről ünnepelték a hősies tettet. Mire a közben értesített tűzoltók megérkeztek, már se a tűznek, se a részeg társaságnak nem találták nyomát.

Tomas megdöbbenve szembesült a jelenséggel. Ott állt a hátsókijárat nyitott ajtajában, és hol az ajtón keresztül nézte az ösvényt, hol pedig a tükör segítségével az ablakon keresztül. Az utóbbi esetben tisztán látta az ismeretlen alakot. Az ajtóból kitekintve a kert azonban üres volt. Tomas szentül hitt a természet törvényeiben, a jelenséget sem mint valami misztikus esetet tekintette, inkább mint felfedezését valamilyen új, eddig még nem tapasztalt természeti törvényszerűségnek. Igyekezett pontosan leírni mindent, amit tapasztalt, lerajzolta a saját és az idegen alak helyzetét. Feljegyezte a nap állását, az árnyékokat és minden apróságot, ami csak eszébe jutott. Úgy gondolta a lábnyomok amiket korábban látott, nincsenek összefüggésben a jelenséggel. Valószínűleg korábban más hagyhatta ott azokat, hiszen most már jól látszik, hogy ez egy optikai csalódás. Több napon keresztül próbálta megérteni mi is történik az alak megjelenésekor. A tükör kísérlet megmutatta, hogy felesleges rohangálnia az ajtóhoz, ezért inkább az ablakon keresztül vizsgálatokra koncentrált. Érdekes módon a nyitott ablakon keresztül is működött az optikai csalódás. Sőt felkutatva az apró színházi látcsövét egész jól megvizsgálhatta az alakot. Elképesztette mennyire valóságosnak tűnt. 
Az utolsó nap, hirtelen ötlettől vezérelve zsírkrétát vett elő és emelte a kezét, aztán a kréta hegyét az ablaknak támasztva elgondolkodott mit is írjon. Groteszknek érezte az egész helyzetet, hiszen épp arra készült, hogy egy optikai csalódásnak üzenjen. A kréta megakadt a kezében az előbb még annyi kérdése lett volna most azonban ezek valahogy elvesztették a fontosságukat. Aztán egy minden mindegy ötlettől vezérelve vázolta a Goldbach-sejtés három fő állítását az ablak maszatos üvegére. A matematikai mondat végére gondosan formálva két nagy kérdőjelet pingált, majd fáradtan aludni tért.

Raine a szokásos egészségügyi sétáját végezte a közeli erdőszéli tisztás felé haladva. Mellette kistermetű kutyája gyakran szaladgált be egy-egy nyomot követve az elvadult járhatatlan erdőbe, sokszor percekre eltűnve a gazda szeme elől. Raine ilyenkor megállt és türelmesen várt, és élvezte a jó levegőt. A séta mindig azzal ért véget, hogy elérték az elhagyatott romos házikót. Sokszor nézegette a faházat, különösen az erdő felé néző homlokzat ragadta meg, és mindig eljátszott a gondolattal hogy megvásárolná, felújítaná, lakhatóvá tenné. Milyen csendesen lehetne eltölteni egy nehéz hét hétvégéjét, távol a zajos várostól. Bár mindig konstatálta, sokat kéne költeni rá. Talán túl sokat. Talán mégis inkább azt a tópartit kéne megszerezni, ott még a vitorlását is végre rendesen kihasználhatná. Aznap szokásától eltérően átsétált a tisztáson, és közelebbről is megnézte a házat. Valamikor szép lehetett. Most korhad már rengeteg helyen, az ablakok majd kiesnek maguktól is a helyükről. A legnagyobb ablak is betörve árválkodott. Ahogy átnézett rajta, furcsa jeleket látott felírva rá. Nem minden jelet ismert fel, de a többségük görög betűknek vélte. Ahogy így nézegette őket fejét oldalra billentve hirtelen a szeme sarkából valami furcsát vélt felfedezni. Ahogy odapillantott egy ezredmásodpercre egy árnyékot vélt átsuhanni a romos belső szoba, omladozó bútorai között. Megdermedt és kirázta a hideg. Hirtelen már nem kellemes laknak, hanem félelmetesen elhagyatott helynek látta a romot. Önkéntelen hátrébb lépett, majd félelemmel a sarkában megfordult és vissza se nézve sietős léptekkel visszatért az erdőszélre, ahol a kutyája boldogan csatlakozott hozzá. 

A szekértők feléltek minden ehetőt – ihatót és lassan szállingózva hazaindultak. A tánc levezetéseként még kisebb frakciókban haladtak, egyesek téma szerint mások a lakóhelyek szerint csoportosulva. Még fel-felcsillant a beszélgetések laza fonala, valakik még borgőzösen monologizáltak utoljára. 
- Civilizációnk megfeneklett! Kimerül az adatok összehordásában, lexikonokban, amiket már senki nem akar értelmezni, csak kilessük az adatokat, a tudomány jelentés nélküli szakszavak gyűjteményévé fakul, hivatkozásokra, és már nincs szükségünk, hogy megértsük az érveket, elég ha tudjuk honnan származik az idézet. A szereplők összemosódnak az írójukkal, felcserélődnek, életutakat böngészünk, átfutjuk a bibliográfiát. Hogy ki kinek a gondolatában létezik? Ez az amit sose tudhatunk már igazán. És mi marad? Apró értéktelen kacatok, amiket gyártunk az összehordott, összelapátolt adatokból. Nagy mondásokat, idézeteket teszünk közzé. Így a devalválódott világunk üveggyöngyöket szór elénk, amikkel az örök gyerekkor világában könnyebben elboldogulunk.

Utóirat

Visszatekintve az évre, megírtam mindent, amit szerettem volna, kivéve a „Megkerült utolsó fejezet” -et ami jelen képességeimet meghaladva nem tárgyiasulhatott és persze nekem nincs olyan szép erkélyem, ahová az írógépet kitehetném, hogy a fehér lapokról a nap visszaverődve elvakítson, bár megfejteni még most sem sikerült, így kelletlen, de muszáj tovább keresnem. A későn kelő nap miatt a sötét reggeli órákat áldoztam fel, szembefordulva a nagy a tanáccsal, mert tudtam, nappali fénynél egyébként ezek is csak a törlésig jutottak volna. Emiatt, számításaim szerint 148 mosogatást, 56 szellőztetést, 37 söprögetést, 25 általános rendrakást, 3 kerékpárszerelést mulasztottam el. Ezért a lakás romokban, és Istvánnak még mindig nincs bringája miattam (merem írni, mert nem olvasnak), (ezúton üdvözölve azt a bringatestvéremet -bringalelkitársamat- aki jelenleg használja az ellopott kerékpáromat /miket is beszélek, ami persze Istváné volt/), valamint a távolbalátás képességét sem tudtam gyakorolni a kellő odaadással (ezért a szemész felkeresése feltétlen szükséges lesz a következő évben). Ugyanezen távolbalátási hiányosságok miatt létezhet, hogy messze meghaladva az átlagos, vesszőhelyzetek tévesztési arányát, valamint az egybekülönírási vicces képzavarokat megteremtő esetek számát vagyok kénytelen utólag felfedezni, és dacosan azért se javítani (egyetlen mentségem a félve idecitált Márquez akinek ráadásul nem is magyarul kellett). Ellenben feltétlen köszönöm a Tio avataroknak, hogy oly sok (in)karnációban evangelizáltak, a Sirály, a KárolyKatona (a pelikán távoli rokona), a Saroka képében, de ez utóbbi cirill betűkkel írva. Minden barokkos túlzó ostoba képet ők sugdostak a fülembe, amit én csak szolgaian reggelenként idemásoltam.

Leuven, 2009 .12. 24, 10:11