Metz

 Annyira meg kéne írni ezeket a részleteket. A jelentéktelen részleteket. Ha lenne türelmem, meg is írnám. Erre gondoltam, és a fehér, a napfényben csillogó terasz korlátjához sétáltam. A felügyelő már ott állt az erős napsütésben kéklő, habzó tengert nézte. Derekát megtörve egy sétapálcára támaszkodott, a hőség ellenére szorosra gombolt formális ruhát, és kalapot viselt. Lent a homokparton futók egy nagyobb csapata haladt, követve az öböl ívét. 
Mert van e kedve a szélnek ma elfújni idáig? Ezt kérdést a parton hallottam, és most nem hagyott nyugodni.  A másik kérdés, amit a felügyelő tett fel, válasz nélkül lebegett közöttünk.  Gondolkodtam.  Mert van e felettünk egy oltalmazó kéz? Mert ők ott élnek Pesten, aztán meg Erdélyben, na és Bécsben, és persze Leuvenben. És mert nincs nekünk így közös kijárásunk az Adriára, ahol a család összejönne, és megvitatná azokat a kérdéseket, hogy például kié legyen a zongora, vagy ki örökölje az 1960 -as Porschet, amit nagyapánk egy éjszaka kockajátékon nyert, valami rendkívül francia, és rendkívül előkelő helyen. Rossz ízléssel fehér sportzakót viselt, és ha vesztett hangosan káromkodott, persze magyarul. 
A mi helyünknél, a mi tengerünknél. Mert ez a család önállósította magát, nem kapaszkodik egymásba, és nem élnek egy kupacban, csak vannak szétszórva, talán így, talán úgy, és persze ez nem is egy család - mondtam én a felügyelőnek, és próbáltam a legártatlanabb képet vágni. Na, na, fiatalember – és mutatóujjával feddőn integetett felém – ha nincs alibi, nincs elutazás sem. Mintha én akarnék. Mármint, hogy elutazni. Hát nem akartam.
Fülledt bácskai este volt, kezdődött így valami, de most a fülledtséget a tenger felett szálló sós szél elkergette, és igen, volt kedve elfújni idáig, sőt még tovább is, és cibálta a hajam, ha szembe álltam, és előre simította, ha háttal.
De ki fog igazolni? A családnemcsalád, akik távol tesznek - vesznek, elutaznak, megérkeznek, vásárolnak, örülnek, vagy éppen boldogtalanok lesznek, és mindenről én mit se tudok, csak csinálom én is azt, amit szoktam, szóval nekik szükséges, nekik kötelező az igazolás, hogy azt mondják: igen kérem itt és itt, így és így volt. Sokszor gondolkodtam, hogy most ebben a pillanatban mi is történik velük. Úgy képzelem mindig csak hétköznapi dolgok lehetnek ezek, mint például a mosogatás, vagy uszodába járás, főzés, vendégek várása. Mindez csak a fejében van – mondta a felügyelő, botjának fém oroszlánt mintázó feje ezüstösen tükrözte a napfényt, a terasz márványköveire. A fehér tengerparti homokban lábnyomok, és a bal lábnyom mellett, egy szabályos kerek mélyedés, a bot nyoma. Meg kéne egyszer írni ezeket a részleteket. A Chablis aranysárga színét a pohárban. Kortyolgattunk. Azt is gondoltam régen, hogy milyen kár hogy nem abban, vagy amabban, a távolibb időben voltam ez-az, mert mostanra már kiveszett a kaland, a megpróbáltatás, a váratlanság, nincs más csak az unalomig ismételt mindennapok, amik összeolvadnak egyetlen hosszú napfolyammá, ahol nincs különbség a régmúlt idejében megfogalmazott tegnap dél, és a mai dél között, és azt is gondoltam, hogy a nemcsalád pont ilyen napfolyamban él, és pont úgy nem emlékszik, mint én magam. 
A rosszra könnyen emlékezünk, ami jó, arra meg emlékezni szeretnénk – mondta a felügyelő, amire azt válaszoltam, hogy hétköznapi okoskodás. Talán meg akartam bántani. Talán túl sok volt a bor. Talán arra gondoltam, hogy most kéne megírni azt, amikor Metz körülvéve katonákkal, a feléje irányuló gépfegyverek ösztökélésére megásta azt a gödröt, ami pont olyan hosszú volt mint egy ember, és nem túl mély, hogy aztán a katonáknak minél kevesebb munkája legyen a betemetéssel, és eldobta az ásót, és tett valami hősiest, nevetett a katonák szemébe akik nem értették, azt hitték megbolondult, vagy még jobb, ha kést rántott elő és annyi fegyverest vitt magával amennyit csak tudott, és mondjuk közben nevetett. De nem így történt. Mert minek ásott volna egyáltalán, ha annyira hősiest akart volna tenni? De nem tett. Csak siratta az el nem következő éveket, amiket aztán az előszobában ülve később újra elsiratott konok lemondással, ahelyett, hogy töltött volna magának egy pohár Chablist amit a gyors ivás után a nem létező kandallóba vágott volna. Én így képzeltem volna. De Metz maradjon csak Davosban.
Fehér, bő, nyárias ing volt rajtam, ujja felhajtogatva, tengerész vászonnadrág térd alatt kicsivel, és strandszandál. L.I. -vel a kikötő mellett találkoztam, nem álltunk meg csak elhaladtunkban utunk összekapcsolódott, befogtuk egymást mint két égitest, és a gravitációs mezők  egy időre összekapcsoltak minket. A nyomozóról kérdezett, hogy sejt-e valamit – felügyelő javítottam én, de mondta, hogy olyanok már nincsenek csak a régi filmekben. Végigsétáltunk a parton az egymáshoz simuló jachtokat néztük, és magunkat is túllicitálva választottunk közülük.  Bokámat feldörzsölte a szandálba szorult karcos tengeri homok. L.I. nem volt gyilkos, vagy bűnöző alkat, mint ahogy én se voltam, de ő ismerte igazán az Adriát, és a háborút. Én csak meséléssel éltem át, de aztán ha a mese befejeződött, kényelmesen a teraszon a nagy karosszékben elnyúlva hallgattam a szájharmonikát, és arra gondoltam ezt most hallja a szomszéd, hallják kint az utcán, és talán még szembe az utca túloldalán lévő házban is, és azt gondoltam most sokan mondják: hát hallod az öreg Metz megint játszik. És jó volt ezt gondolni.  Annyira meg kéne írni ezeket a részleteket egyszer.