Metz

Az őszi versenyek előtti idő. Kint géppel vágják a füvet, körbe – körbe járva a magas aprókerekű autóval, a sofőrön fülvédő, mögötte magasan felpakolt zöld bádogdobozba zárva a tavaszillatú apró levelek. Mintha értelme lenne. A szél rázza a megszokott macskaköves út kétoldalt már sárguló sövény folyosóját, kopott kövei belefutnak az ezerszer távoli tenger hullámaiba. Odaát, az apró szigeten, még nem beszél senki az őszről, mikor itt már a központi fűtés tekergő csöveinek végén szárítjuk nyirkos cipőinket.  A nyár emléke még torkunkban, amikor, és ahogyan mentünk a vicces logisztikai épületek mögött édes bort venni, a porban köröttünk a döccenőkön ringó autók, mint odaát a szigetkörüli tengervarázs lomha komphajója, ha oldalba kapta egy nagyobb hullám. Vászon nyárias nadrágokban kétoldalt kifordított zsebekkel, hogy a fehér homok a varrásokból elkophasson, mezítlábasan a szürke kövezeten totyogtunk a part felé. Az égető nap alatt, a vakító szőnyeghomokba lábfejünkkel közeli csillagot rajzoltunk. Durcásan hol el, vidáman hol összeverődtünk, vagy fáradtan nyúztuk egymást, és távolba merengőn gondoltunk a majdan be nem tartandó ígéretekre. A tengertől messzebb, a száraz kiéhezett sárga föld és omló szédítő sziklák vártak ránk, mintha a kínkeservesen megtartott zöld, csak csalás, délibáb lenne a védett helyeken. Itt északon, a hűvösben, messze a nyár hangulatától a gazdagon átitatott föld ontja magából a zöldet és az életet. Itt hol változik minden érezni jobban a folytonosságot, mint amott a távoli délen, hol az örök nyár ígérete csalóka örökkévalóságot füllent. Az egymásra rakott leuveni háztetők, mint hegycsúcsok (vigyázat lopott szavak) a ködben a Formentor sziklája vad, a szédítő peremen lépkedő kecskékkel, ha látná ezen házcsúcsokat keservesen sírhatna hazája után. S mint a girbegurba mondatok nehezen érthető hangsúlyait dobálva követjük a szűk sziklák kígyótól félő csapásait, lassan elménk hazatér a kies tájról, és megpihen a mindennapok keserédes elmúlásában.